Szeretethiány

Bővebb infó → https://konyvekszivbol.hu/wp/?e-landing-page=elementor-landing-oldal-372

Ízelítő

A vég kezdete

Levendel Tímea (a későbbiekben Timike) tollából

2005-ben, 28 évesen

– Mennyi időm van hátra?

Erre csak a falióra ketyegése volt a válasz, amiből sajnos sehogyan sem tudtam kiszámolni, hogy akkor végül is hogyan kalkulálhatok az időmmel.

– Kérem doktor úr, tudnom kell, hogy be tudjam magamnak osztani a maradék időmet!

Végre a velem szemben ülő fekete köpenyes és fehér szakállas férfi, jaj nem, bocsánat, fordítva: fehér köpenyes és fekete szakállas férfi egy nagy sóhaj után kibökte a választ:

– Úgy másfél év.

Majd kis hallgatás után hozzátette:

– Nézze, ezt nem lehet pontosan megjósolni. A betegség lefolyását, illetve végkimenetelét nagyban befolyásolja a beteg hozzáállása, életvitele, a környezete támogatása…

– Köszönöm az őszinteségét, doktor úr!

Ezzel fel is pattantam a székemből, és elindultam kifelé a szépen berendezett orvosi szobából, ami számomra azt sóhajtotta minden szegletéből, hogy ennek az embernek még nagyon sok van hátra az életéből, amit tartalmasan kihasználhat.

– Kérem várjon! Kipróbálhatunk valamit, ami segíthet – szólt utánam az orvos. – Higgye el, van remény, még ha halvány is, amibe kapaszkodhat.

Bár a remény szó megütötte a fülemet, mégsem fordultam vissza. Egyelőre fel kellett dolgoznom magamban azt a tényt, hogy haldoklom.

Huszonnyolc éves vagyok. Sajnos nem fogom megérni a tripla x-et, soha nem lesz olyan tortám, amin harminc gyertya fog égni. De még olyan sem, amin csak két gyertya van, elöl a hármas, utána a nulla. Jó esetben egy bő évem van még hátra, ám az idő előrehaladtával hatványozottan fognak nőni a fájdalmaim és a szenvedésem.

Hiába próbált hatni rám a nővérem oly sok éven át, hihetetlen kitartással. Sokáig szép szóval, aztán látva, hogy nem hallgatok rá, erélyesebben, keményebb szavakkal. Szóban, írásban, tettekben igyekezett meggyőzni engem arról, hogy változtassak. A saját érdekemben, hiszen saját magamért csak én tudok tenni, senki más.

Ha tudnék, nevetnék azon, mennyire igazak a közhelyek. Például ez is:“Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa.” Igen, igaz. Én azonban már nem kovácsolok semmit. Egy év múlva végleg bezár a kovácsműhelyem.

Hát így kezdődött minden. Így kezdődött el az új életem. Addigi 28 évemben ugyanis nem éltem, csak léteztem.

Történet egy kivételes családról

Timike

Rendhagyó módon fogom elkezdeni életutam elmesélését. Először nem rólam lesz szó, hanem egy olyan amerikai családról, amelyik az enyémmel ellentétben nagyon szépen, szeretetben élt, és a családtagok még akkor is összetartottak és támogatták egymást, amikor nagyon, nagyon rosszra fordultak a dolgok. Ezt a történetet egy népszerű havi magazinban olvastam a kórházi ágyamon fekve, amikor arra vártam, hogy az orvos megmondja, meghalok egy éven belül, vagy pedig van esélyem a túlélésre. Most megpróbálom röviden, tömören, a saját szavaimmal összefoglalni az olvasott cikket.

1966-ot írunk. A Wonder család (ezt a nevet én találtam ki, mert ez a család tényleg egy Csoda!) legkisebb gyermeke egy nap nagyon rosszul lesz. Sajnos kiderül, hogy halálos beteg. És a fiúcska még csak hároméves! A szülők megfogadják: mindent megtesznek azért, hogy szeretett gyermeküknek boldog életet biztosítsanak; valamint azt is, önsajnálatnak nincs helye a családban. A szülők egymásnak is fogadalmat tesznek, miszerint ez a tragédia nem fogja elválasztani őket.

A család kölcsönből befizet egy csodálatos nyaralásra, hogy még egyszer utoljára néhány önfeledt hetet tölthessenek el együtt. Tele élményekkel, ám üres zsebbel térnek haza. De nem ez a legnagyobb baj: a kisfiú hamarosan, mindössze négyévesen meghal.

Telnek a hetek. Valami feszültség van a levegőben, mint vihar előtt. Jön is az újabb csapás: a középső fiúnál is halálos betegséget diagnosztizálnak az orvosok. A család éppen azelőtt állt talpra anyagilag, ugyanis legkisebb fiuk gyógykezelése és kórházi költségei egy vagyont emésztettek fel, most mégis kezdhetnek mindent elölről. A legtöbb család talán már ekkor szétesett volna, ám ez a szülőket csak még jobban összekovácsolta.

A középső fiúnak másfajta daganatos betegsége van, mint elhunyt öccsének, így az orvosok neki még hosszú éveket jósolnak. És az idő bizony telik, egyre csak telik. Egészen addig, amíg elérkezik addig a pontig, ahol a legidősebb fiú egy futballmeccsen megsérül. Ekkor derül ki a röntgenfelvételek alapján, hogy rosszindulatú csontrákja van, és azonnal amputálni kell a bal lábát. A testvérek betegsé-geit átvizsgálva az orvosok teljesen megdöbbennek: egy családon belül előfordulhatnak hasonló daganatos megbetegedések, de itt mind különbözőek, ritkák és látszólag egymástól függetlenek.

A család nyíltan beszél a betegségekről, alapítványt hoznak létre, és továbbra sem engedik meg azt a luxust, hogy magukba roskadjanak. A legidősebb fiú keményen tanul, és tizenhét éves korára sikerül elérnie, hogy szülővárosától nem messze sugárterápiás központot hozzanak létre a rákbetegeknek.

A Wonder család ezután háromhetes nyaralásra indul a Grand Canyonba. Ekkor újabb baj történik, ám kivételesen nem a gyerekekkel. Az édesapa egy nap elájul, de az orvosok semmilyen kiváltó okot nem találnak nála. Úgy vélik, az ájulás csupán a stressztől volt.

A nyaralás véget ér, az apa ismét munkába áll, a gyerekek folytatják az iskolát, egyszóval zajlik az élet. Zajlik, amíg a mindössze harmincnyolc éves édesapa többször is elájul, és egy kivizsgálás ki nem mutatja az agydaganatot. És mit mond ekkor a legidősebb fia?

“Apa, küzdened kell! Nem véletlenül történnek ezek a dolgok. Hiszem, hogy a betegségünkkel hozzá-járulhatunk a rák gyógymódjának megtalálásához.”

Közben telnek az évek. A középső fiú tizennégy évesen úszóbajnok lesz, és arról álmodozik, hogy indul az olimpián. Egy orvosi vizsgálat során azonban kiderül, újabb daganata van. Az orvosok feladata eltávolítani egy rákos hátcsigolyát, majd fémkapcsokkal, valamint a bordájából kioperált részekkel pótolni azt. A fiú két és fél hónap múlva térhet csak haza, másfél centiméterrel alacsonyabban, válltól tér-dig huszonhárom kilogramm gipszbe bugyolálva. A következő hónapokban azonban az orvosok sajnos azt látják, hogy a rák továbbterjedt. “A végsőkig harcolni fogok” – fogadkozik elszántan a fiú.

A sebészek nem látnak más lehetőséget: azért, hogy megmentsék a fiú életét, drasztikus operációt javasolnak. Szétválasztanák a beteg gerincvelőjét, kioperálnának hét rákos csigolyát, majd az elrákosodott gerincoszlopot acélrudakból, műanyagból és a fiú lábából kivett csontokból építenék fel újra – a lábát viszont többé nem tudná használni. Egy sebészcsapat 1980 áprilisában tizenhét órás műtétet végez a fiún, aki a nyarat otthon tölti, és a jövőjén ábrándozik. “Nem adom meg magam a halálnak! Én toló-székesen fogok tartalmas életet élni” – mondogatja családjának.

Következő tavasszal az apa lesz rosszabbul, akadozva keresi a szavakat. Az orvosok egy újabb tumort találnak az agyában. Műtéte előtt őszintén közlik a családfővel: amennyit csak tudnak, eltávolítanak a tumorból, de ha az egészet kiveszik, többé nem fog tudni beszélni és mozogni. A Wonder család még ezek után sem omlik össze. Dacolva sötét helyzetükkel, a napsütéses hétvégét boldogan, nevetgélve töltik el együtt. Az apa nem búslakodik, mindössze annyit mond a betegségével kapcsolatban, nem fél a haláltól, csak az fáj neki, hogy hátra kell hagynia szeretteit. Felesége a következő, csodálatos szavakat intézi szeretett párjához:

“Hálás vagyok a sorsnak, amiért ilyen boldog életem lehetett melletted! Soha senkit nem tudtam volna jobban szeretni, és te is rengeteg szeretettel halmoztál el engem. Ezt nem tudom elégszer megköszönni neked!”

Közben a középső fiúra is újabb műtét vár. Őt és apját mindössze egy nap eltéréssel operálják. A fiú orvosai a beavatkozás után közlik, hogy a rák a fiú tüdejére is átterjedt. Végső kívánsága, hogy haza-mehessen, nem teljesülhet. Tizenhat évesen hagyja itt ezt a világot.

Két hónappal később az apa is eltávozik.

A legidősebb fiú utolsó éves az egyetemen, ahol belemerül a politikába, és megcélozza a diákbizottság elnöki címét. Fáradhatatlanul dolgozik, napi tizennyolc órákat tölt a kampánnyal és végül győzelmet arat. Hamarosan beiratkozik a jogi karra, amelynek utolsó szemeszterét Oxfordban végzi, majd tizenhat országot jár be mankóval, hátizsákosan, mielőtt egy Miamiban működő ügyvédi iroda szerződteti őt.

A huszonhat éves, szorgalmas fiatalember két hét múlva vehetné át ügyvédi diplomáját. Szervezete azonban cserbenhagyja őt: egy egyetemi baseballmeccs alatt, melyen minden elszántságát és erejét összeszedve mankó nélkül játszik csapatával, egyik pillanatról a másikra a teljes jobb oldala lebénul. Eszméletlenül esik össze, és már csak a műtőben tér magához kis időre. Közlik vele, agytumort találtak nála, ami szerencsére operálható. A sebészcsapatnak sikerül az egész daganatot eltávolítania. Felépülése alatt a fiatalember még véletlenül sem süllyed el az önsajnálatban. Szemében bátorság csillog, és így nyilatkozik:

“Büszke vagyok, hogy a sors engem választott ki arra, hogy megmutathassam az embereknek: ebben az életben nem az számít, hány gyertya virít a tortádon, hanem hogy a neked kiszabott évekből mennyit töltöttél el tartalmasan, szeretetben.”

Az anya hasonlóképpen érez: “Büszke vagyok a családomra. A nehézségek ellenére is kijelenthetem, hogy szép életem volt. Amikor bocsánatot kértem a gyermekeimtől a szenvedéseikért, mindketten azt mondták, megérte, mert az élet szép!”

Tudatom ébredése

Timike

Pontosan mikor ébred tudatára egy embergyerek? Hány évesen realizálja, hogy ebbe a világba csöppent, hogy ő egy közösség tagja, egy család része?

Egy bátyám és egy nővérem van. Oszkár nyolc, Vivien pedig öt évvel idősebb nálam. Édesanya gyakran megjegyezte, hogy három olyan szép gyerek, mint mi voltunk, nem minden bokorban akadt. Valami mégsem stimmelt. Nem volt családi béke, nyugodt háttér, szerető, támogató környezet.

Nálunk az apánk Isten nevét nap mint nap a szájára vette ugyan, csak sajnos nem imába, hanem a legváltozatosabb és legcifrább káromkodásokba foglalva. És ugyan nem cirkuszi mutatványra gyakorolt, mégis rendszeresen megreptette a tányérokat, poharakat. Felnőtt fejjel néha el is csodálkozom, hogy honnan volt nekünk mindig utánpótlás étkészletből Fogyott rendesen. Hát igen, ez a hátulütője annak, ha valaki folyton ellógja a dühkitörés-kontroll óráit…

Volt olyan is, hogy fater minket reptetett meg. Ezt most kéretik nem félreérteni. Gyerekkorunkban elvitt minket repülőnapra, és ott befizetett minket egy ötperces sétarepülésre. Na, az kivételesen egy jó gyerekkori élmény volt.

Nem tudom, az átlagos magyar családok hogy voltak vele a ‘80-as, ‘90-es években, de nálunk sajnos egyszer sem hangzott el a “szeretlek” szó. Jó, tudom, nem egy szirupos amerikai családi film főszereplői voltunk, na de egy-egy kóbor szeretlek néha igazán jólesett volna. Ne adj’ isten egy “ügyes vagy, kislányom”.

Nekem soha nem volt gondom azzal, hogy tudassam a másikkal, amit iránta érzek. Sem gyerekkoromban, sem pedig felnőttként. Én nem szégyelltem kimondani, hogy szeretlek. Édesanya és a nővére ugyanígy vannak vele. Ők is minden gond nélkül bele tudják élni magukat bármelyik érzelmektől csö-pögő amerikai filmbe. Az ő szájukból csak úgy röpködnek az “I love you”-k. Persze magyarul.

Huszonnyolc év távlatából egy-egy emlékkép villan fel csupán kisgyermekkoromból. Például az, amikor a nővérem oviba kísér, és elköszön tőlem a kisbolt előtt. Onnan még úgy ötven métert kell megtennem az óvoda udvaráig. Nővérem nem tud bekísérni a terembe, de nem is hibáztatom érte, sietnie kell az iskolába. Nem emlékszem, Édesanya akkor miért nem volt velünk. Talán a rengeteg disznó vette el tőlünk az idejét. A disznót itt szó szerint értem. Az udvarunkon volt ugyanis egy hatalmas karám, az hat részre volt osztva, és mindegyik ólban volt állat. Vagy hízók, vagy anyakoca, vagy a már leválasztott kismalacok. Az előtte elkerített udvarban pedig tyúkok, kacsák, libák, néha még pulyka is, szó-val volt velük dolog bőven. És persze az etetésüket minden reggel el kellett intézni, mert a malackák a betevőjüket követelve jobban visítottak, mint a Veresegyházi Asszonykórus tagjai egy jól sikerült fellépésen.

Még gyerekként láttam egy riportot egy hatgyerekes családapáról, aki úgy nyilatkozott, hogy az is munkahelynek számít, ha valaki otthon marad háztartásbeliként. Ezzel szemben az én apám nem ismerte el, hogy az is munka, ha egy asszony mindennap mos, főz, vasal, takarít, nevel három gyereket plusz jószágokat lát el, meg még a hétvégi napszámba is besegít a kerti veteményes gondozásán felül. Meg persze, erején felül. Az apám nem ismerte el, hogy mennyit gürcölt a családjáért a felesége. Neki csak az számított munkának, amivel pénzt lehetett keresni. Ezért gyakorta hangoztatta is előttünk, hogy a családban egyedül csak ő dolgozik.

Az nem az emlékképeim között szerepel, hanem Édesanya mesélte nekem, hogy amikor eljárt dolgozni a közeli baromfitelepre, akkor sajnos nem volt ideje enni. A reggelije azért maradt el, mert a jószágok etetése mellett a három gyerekét kellett útba indítania, délben pedig hazarohant ugyan, ám mire ismét megetette az összes éhes disznót, máris indulhatott vissza a munkahelyére, éhen. Így tehát szegényke csak este jutott élelemhez, de csak miután hazaért és elvégezte a ház körüli teendőket. Mit ne mondjak, nem egy egészséges életmód… Sőt, abban talán még két rivális táplálkozási szakértő is baráti hangulatban egyetértene, hogy ez a fajta életvitel meglehetősen káros az egészségre. Gondolom, ennek köszönhető, hogy Édesanya mindig nagyon soványka volt. Nem is értem, hogy bírta azt a sok munkát egész nap evés nélkül. Alacsony és csontos asszonyka volt, és állandóan sápadt volt az arca. De akkor is szép volt! Sajnálom, hogy nem örököltem a ragyogóan kék szemeit és aranyszőke haját. Fater átlagosan barna szemeit kaptam örökségül, tojásdad arcomat fakóbarna haj keretezi, ami alá mindig gondosan igyekszem elrejteni lapátfüleimet. A nővéremet, Vivient mindig irigyeltem, mert ő jól járt. Övé lett a gyönyörű kék szem és Édesanya csinos fülei. Oszkár, a bátyám sem panaszkodhat. Ő faterra ütött termetben: magas növésű és izmos volt már egész fiatal korától; kék szemű, szőke hajú, mint Édesanya, és normális méretűek a fülei is. Annyi baj volt “csak” velük, hogy gyakran voltak tűzvörösek, mert túl sokat látták közelről fater tenyerét.

Van egy igen éles emlékképem. Egyik este már lefekvéshez készülődtünk. Én a nővéremmel osztoztam egy nagyobb szobán, a bátyánk pedig a “kisszobában” aludt. (A kisszoba névadásához egyébként nem kellett különösebb kreativitás: adott volt egy szoba, ami a másik kettőhöz képest kicsi volt, így ráragadt a kisszoba név.) Nem tudom, miért maradt meg az emlékezetemben ez a jelenet ilyen élénken, és miért bukkan fel elmémben újra és újra. Hiszen nem is láttam, ahogyan apánk nadrágszíjjal végigveri Oszit a hosszú folyosón. Csak hallottam…

Akad egy olyan emlékem is, hogy az öttagú család (fater, Édesanya és a három gyermek) a Trabink-ban utazik hazafelé rokonlátogatásból. Édesanya mosolyogva megemlíti, mennyire ízlett Oszinak a vendégségben a fasírt, még kenyeret sem evett hozzá. Fogalmam sincs, ez miért volt akkora bűn, mindenesetre fater kihasználta a kedvező alkalmat, hogy éppen piros lámpánál várakozunk. Ez pompás lehetőség volt ugyanis arra, hogy Oszit megkínálja a fasírtok után egy kis levessel, pontosabban szólva egy hatalmas nyaklevessel. Érted! De most komolyan! Ha nekem gyerekem lenne, én akkor sem emel-nék rá kezet, ha az angol királynőnél tett látogatás után kiderülne, hogy összeköpdöste a padlót.

Rendszeresen felvillan a most következő kép is. Fater a jó törékeny porcelán tányérokat és poharakat nagyon szívesen és gyakorta állította egy olyan elfuserált röppályára, ami után szerencsétlenek a falhoz csapódva millió darabra törtek. Egy alkalommal azonban repült a kés is! Szimpla ebédhez ült össze a mi kis családunk. Valami – szokás szerint – nem volt fater kedvére való, ezért tehetetlen dühében fogta a jó hegyes vágókést, és csúnyán káromkodva elhajította a francba. Csak az volt a baj, hogy a franc és a kés kilövési pontja között helyezkedett el Édesanya bal karja. Nyilván az történhetett, hogy hirtelenjében fatert elkapta egy identitászavaros-roham, és aktív késdobáló művésznek hitte magát. Ha azt vesszük, nem történt tragédia. A “baleset” szerencsés kimenetelű volt, a kés hegye éppen csak súrolta a bőrt az áldozat karján, ami alig vérzett. Szóval pánikra semmi ok alapon folytatódhatott a családi ebéd.

Sajnos nem tudom, mi okozhatja, hogy ezek a rossz emlékek olyan makacsul ragaszkodnak hozzám, és miért bukkannak fel csak úgy a semmiből újra és újra. A kellemes emlékképek miért nem lebegnek lelki szemeim vetítővásznára, hogy ne ezeket a szörnyűségeket lássam? Talán azért, mert nem is igen voltak kellemes, felhőtlen, netán boldog epizódok az életemben?

Vissza a kályhához!

Timike

Rettentő furmányos ez az élet! Annyiszor elgondolkodtam már, vajon miért van az, hogy kisgyermek koromban háromszor is eltűnhettem volna a családom életéből, mégis mindháromszor visszavezényelt valami felsőbb hatalom. Ez talán csak beletörődés, de azzal vigasztalom magam, hogy minden okkal történik. Okkal kerültem vissza mindháromszor abba a családba, okkal lettem halálos beteg huszonnyolc évesen, és okkal kaptam az élettől még annyi időt, hogy megírhassam történetemet.

Na, de haladjunk szép sorjában. Vegyük egymás után gyerekkori elkallódásaimat.

Első alkalommal négyéves lehettem. Édesanyának a kórházba kellett mennie egy vizsgálat miatt, és mivel nem volt kire hagynia engem, hát magával vitt.

Jogos a kérdés: miért nem voltam oviban? Mert nyári szünet volt. Igaz ugyan, hogy apai nagyanyánk egy köpésre lakott tőlünk, és már régen víg nyugdíjas volt, ő mégis köpött ránk. Onnan, a köpés-nyi távolságból. Sajnos nem lehetett rá számítani. Na igen, mi hárman a testvéreimmel nem tartoztunk kedvenc kisunokái közé, akikkel méltóztatott volna törődni.

Arra sajnos már nem emlékszem, hogy a tesóim hol voltak aznap. Sőt, őszintén bevallom, magára a történetre sem emlékszem egyáltalán. Amikor nagyobb voltam, Édesanya mesélte el nekem úgy, ahogyan történt.

Szóval, mielőtt Édesanya bement volna a vizsgáló helyiségbe, leültetett a folyosón az ajtó mellett egy székre, ahol a többi beteg is várakozott, és leguggolva hozzám a lelkemre kötötte, hogy ne mozduljak el onnan. Megígérte, hogy csak pár percre hagy magamra, amíg a doktor bácsi megvizsgálja. Gondolom, miközben harangoztam a kis lábacskáimmal, komoly arccal megfogadtam, hogy szépen megvárom a fenekemen ülve. Na persze! Amilyen kis hülye voltam, naná, hogy elindultam bele a nagyvilágba. Szegény Édesanya, amikor kijött, csak a hűlt helyemet látta. Meg is hűlt benne a vér rög-tön! Kétségbeesetten kérdezgette az ott várakozó embereket, nem láttak-e egy barna hajú, négyéves kislányt, pöttyös ruhában. Közben megindult kifelé a kórházból, és istennek hála, nem messze a bejárattól megpillantott engem, amint egy kedves fiatal pár visz a kórház bejárata felé szépen kézen fogva. Örömében rögtön sírva fakadt, alaposan magához szorított, és megkérdezte megmentőimtől, hol kaptak el. Mint kiderült, én már a kórházzal szemközti zebra túloldalán jártam, a lángosos bódé előtt.

Ez volt tehát az első eset, amikor örökre eltűnhettem volna, ha esetleg valami gyerekrabló szatír kaparint meg magának.

Második alkalommal úgy ötéves lehettem. Faterral, az öccsével és fiaival, valamint a két tesómmal egy tikkasztó nyári napon összepakoltuk magunkat, és elmentünk strandolni. Édesanya otthon maradt főzni, meg ő amúgy sem volt soha egy vérbeli hableány-típus, aki szereti a pancsolást. Mondanom sem kell, mégis elmondom, azon a meleg nyári napon a strand zsúfolásig megtelt fürdőzni vágyókkal. Valószínűleg megint kis hülye voltam, vagy pedig megriasztott a rettentő tumultus, mindenesetre se szó, se beszéd, önkényesen elindultam a kijárat felé. Ki is jutottam minden baj nélkül egészen a strand előtti parkolóig. Azt hiszem, a kocsinkat kerestem, de az cseppet sem zavart, hogy ha meg is találom, úgy-sem tudok beülni, netán hazavezetni egyedül. Ehh, gyereklogika… Szóval ott tébláboltam a kocsi körül, amikor hallottam, hogy többször is bemondják a nevemet a strand hangosbemondóján. Nem igazán tudtam, hogyan kellene reagálnom, így nyugodt szívvel őgyelegtem tovább a kocsinknál. Kisvártatva rám talált a nagybátyám, az ölébe kapott, és sietett megkeresni aggódó családomat. “Kis kedvenc” lé-vén még csak szidást sem kaptam, amiért buta módon szó nélkül elkóboroltam. Fater majd’ kiugrott a bőréből örömében, amiért végül sikeresen meglettem. El bírom képzelni, mit kapott volna a bátyám, ha mindez vele történik meg.

És most lássuk a harmadik alkalmat. Azon a nyáron ballagtam el oviból, iskolaérett lettem, szóval azt hittem, hogy én már rettentő okos vagyok. Ezért is gondolhattam, hogy “felnőtt hatévesen” egyedül is el tudok menni anyai nagymamámhoz, aki tőlünk meglehetősen messze lakott.

Úgy történt az eset, hogy az akkor tizennégy éves Oszival együtt mentünk el a piacra, hogy Édesanyának segítsünk a bevásárlásban. Szegény Vivien nem jöhetett velünk, mert csúnya megfázással feküdt otthon. Emlékszem, már beszereztünk mindent, amit Édesanya felírt egy papírlapra, amikor Oszi-nak eszébe jutott, hogy meglepje beteg kishúgát egy plüssfigurával.

Már a buszmegállónál jártunk, ám a bátyám tudta, hogy van még időnk a busz indulásáig. Oszi felkapott a hónom aljánál fogva, leültetett egy padra, leguggolt elém, és vázolta a tervét.

– Figyelj ide, Timike! Én most beszaladok ebbe az ajándékboltba, nézd csak, itt van a sarkon. Vivi-en biztosan örülne egy új plüssjátéknak. Ígérd meg nekem, hogy amíg visszajövök, egy tapodtat sem mozdulsz!

– Jó, megígérem – hangzott a válasz cérnavékony hangomon.

– Tesóbecsszóra?

– Tesóbecsszóra – bólogattam a legkomolyabban.

Ugye mondanom sem kell? Amint a bátyám belépett a boltba, máris meguntam a várakozást. Gondoltam egyet, abbahagytam a harangozást a lábacskáimmal, lehuppantam a padról, és átmentem a zebrán. A buszváróval szemközti kis parkolóban egy regiment taxisofőr várakozott fuvarra, én pedig céltudatosan odamasíroztam az egyik autóhoz. Gőzöm sincs, milyen mesét adhattam elő a taxisofőrnek, mindenesetre ő azt látta a legjobbnak, ha elvisz engem a nagymamámhoz, ahogyan kértem.

Édesanya mesélte, amikor már nagyobb voltam, mennyire megrémült, amikor Oszi egyedül állított haza! Szegénykémet egy telefonhívás mentette meg attól, hogy menten infarktust kapjon. Időközben ugyanis megérkeztem nagyimhoz, ahol éppen ott vendégeskedett Édesanya egyik bátyja. Amikor Gyuri bá’ látta, hogy egyedül érkeztem meg taxival, lélekszakadva elbiciklizett a közeli vasútállomásra. Tudod, akkoriban még nem volt mobiltelefon, de még a vezetékes is ritkaságszámba ment, szóval csak onnan tudott telefonálni aggódó húgának. (Akinek ilyen kis hülye gyökér gyereke volt.)

Így történt, hogy mindhárom alkalommal visszavezetett a családomhoz az Őrangyalom, akit ezért a szép teljesítményéért ezennel megdicsérek, annak ellenére is, hogy abban a környezetben mennyi szörnyűséget láttam. Gondolom, még mindig jobban jártam, mintha elrabol valami pedofil állat.

“Drága” nagymama

Timike

Tudom-tudom, halottról jót vagy semmit, ám ahhoz, hogy megértsük, miért is volt olyan kemény fater, mindenképpen beszélnem kell apai nagymamámról. Őszintén szólva, rá nem is igazán emlékszem, hiszen kicsi voltam, amikor meghalt. Édesanya mesélt róla sokat. Leginkább kegyetlen, rémmesébe illő történeteket.

Arról nem tudok, szóban forgó nagyanyám hogyan nevelkedett fel, de úgy hiszem, annak alapján, ahogyan ő bánt a gyerekeivel, biztos, hogy nem egy szerető, meghitt, normális családban.

Vegyük például, hogy elsőszülött lányával, Jolika nénémmel mostohaként bánt. Még a nevét is bor-zasztó gyűlölettel tudta kiejteni: Jolán. Sejtelmem sincs, mi volt rá az oka. Az, hogy Joli néni elsőszülött volt-e, vagy az, hogy lány? Mert utána született még két fiúgyermek, akik közül a nagyobbikkal átlagosan rosszul bánt (ez volt fater), a kisebbik viszont a kedvenc volt. Olyannyira, hogy amikor odakerült a sor, nagyfaterék minden vagyonukat rá hagyták, a két nagyobb gyereket pedig egyszerűen kitagadták az örökségből. Érted! Mert én nem…

Na, a minta adott volt. Talán emiatt történt, hogy fater a bátyámat, elsőszülött fiú lévén, szívből gyűlölte, állandóan megalázta, ütötte-verte. Mi a nővérkémmel viszonylag könnyen megúsztuk, “csak” rideg volt velünk és mindössze szóban tiport meg minket rendszeresen az apánk.

Visszatérve nagyanyámra. Tudok róla egy “kedves kis történetet”, amit még Édesanya mesélt a nő-véremnek és nekem, amikor kicsik voltunk.

Nagyfateréknak hatalmas szőlőskertjük volt, körülbelül öt kilométerre a házuktól. Egyik nap, amikor nagyapám hajnaltól a földjén dolgozott, nagyanyám elszalajtotta az akkor hatéves forma apámat, hogy kérdezze meg az édesapjától, kér-e ebédet. Szegény gyerek, pechére leállt az anyjával akadékoskodni, ugyan nem lenne-e talán ésszerűbb, ha egyből vinné az elemózsiát? Mert mi van, ha történetesen apuka éhes? Jutalma nem is maradt el a szemfüles kisfiúnak: kapott egy jókora fülest, amiért meg merte kérdőjelezni édesanyja bölcsességét.

Igaza volt nagyanyámnak: ha a férje nem kér ebédet, nem kell erőltetni. Meg magát sem kell megerőltetni az ebédfőzéssel. Hiszen az borzasztóan fárasztó. De abból, amit Édesanya mesélt, mármint hogy mennyit főzött a családjára nagyanyánk, arra következtetek, hogy igencsak megkímélte magát.

Jó, fogadjuk el, hogy a főzés megterhelő meló. Na, de egy szelet kenyeret levágni és megkenni egy kis zsírral? Amikor kiskorában fater vacsorára zsíros kenyeret kért az “édesanyjától”, az csak annyit válaszolt, hogy alszik a kenyérke, majd másnap reggel ehet belőle.

Azért nagyapám sem volt kispályás! Amikor megszülettek az unokái, ő is kivette a részét a gyereknevelésből, méghozzá nem is akárhogyan. Ha kellett – márpedig ebben a családban bizony gyakran gondolták úgy a szülők, hogy igenis kell –, akkor ő is megverte a gyermeket, vagyis a kisunokáját. Csak ő a nyomaték kedvéért még ezt is hozzátette: “Janika, tedd le a kezed!” Így aztán könnyedén tud-ta csépelni szerencsétlen unoka fejét is. Most, hogy jobban belegondolok, mi a tesóimmal talán jobban jártunk, hogy a nagyszüleink nem igazán voltak kíváncsiak ránk. Nagyfater legalább nem gyepált minket.

Maradjunk csak a gyereknevelés témánál még egy kicsit! Ritkán, de adódott olyan alkalom, amikor nagyanyám kalácsot készített a családjának. Fater még csak óvodás korú kiskrapek lehetett, és ott őgyelgett az anyja mellett a konyhában. Gondolt egyet (biztosan a finom illat vonzotta), és a tészta felé nyúlt, hogy csípjen belőle egy kicsit. Több sem kellett szigorú nagyanyámnak! Úgy ráhúzott a sodrófával a kisfia kezére, hogy az hetekig be volt dagadva. És gondolj bele, ezt a fater mesélte Édesanyának, mint gyerekkori emléket. Így megmaradt benne! Hát, valahogy nem csodálkozok, hogy nekünk is ezt adta tovább. Tudod mit olvastam nemrégiben valamelyik könyvben? “Amit a gyerek nem kap meg, azt később adni sem tudja.” Talán így van ez a szeretettel is.

Van egy unokanővérem, akivel szinte testvéri kapcsolatban állunk már gyerekkorunktól kezdve. Úgy a húszas éveink közepén megosztott velem egy szomorú dolgot. Elpanaszolta, hogy egyszer ezt a mondatot volt kénytelen zokogva az anyja (Jolán néném) fejéhez vágni: “Neked is nagyanyám azt mondta, hogy egy gyereket úgy kell szeretni, hogy az ne érezze. Akkor egy ilyen lelki nyomorult gyerek, mint én, csak úgy szerethet téged, hogy azt te ne érezd!”

Nem lesz több nagymamás rész, ezért itt teszek említést az anyai nagymamámról. Édesanya mesélte, hogy amikor a szülei fiatal házasok voltak, egyszer az történt, hogy összevitatkoztak valamin, és nagy-apa megpofozta nagymamát. Több se kellett a fiatal menyecskének, gondolkodás nélkül viszonozta az urának ezt a nem túl kedves gesztust. Nagyapa meghökkent egy pillanatra, aztán elnevette magát, és soha többé nem emelt kezet a feleségére. Gondolom, ezzel le is játszották, hogy milyen legyen a felállás a házasságukban erőviszonyok, illetve tisztelet tekintetében. Hiszen ha egy asszony hagyja, hogy üssék, azzal jelzi, hogy nem tiszteli magát, tehát nem várja el ezt a másik féltől sem. Ha úgy vesszük, ezzel bátorítja a másik felet, hogy ő büntetlenül és következmények nélkül megtehet vele bármit. És sajnos van, aki visszaél a gyengébbik nemmel szembeni erőfölényével.

De lássuk a folytatást. Vajon mit adott tovább nekünk az apánk annak hatására, hogy szeretetben szegény környezetben nőtt fel? Elnézést, talán nem fejeztem ki magam megfelelően. Az a környezet egyenesen szeretetben koldus volt!

Nemhiába lehettem fültanúja annak a mondatnak, amit fater mondott egyszer Édesanyának.

– Olyan ürességet érzek itt bent.

És mutatott a szívére.

Tartalomjegyzék

Történet egy kivételes családról

Tudatom ébredése

Vissza a kályhához!

“Drága” nagymama

Jó étvágyat!

Igyááál!

Az a fránya pénz

Legyen meg a te akaratod

Minden út veréshez vezet

Fő a változatosság

Fára mászom tőled

1 röpke pillanat

Külföldéria

Jogosítvány – az életmentésre

A felmentősereg

Menekülés

Becéző szavak

Eredendően jó

Szökés

Saját – nem saját?

Ki lakik bennem?

Egyenruha

Dühroham

Szösszenet a Valentin-napról

Táv-irányítás

Ülj le, egyes!

Jóság

A JÓ ember

Testvérszeretet

Gázt neki!

Üsd, vágd, nem apád!

A szavak ereje

“Mert hülye vagy!”

Anyám, anyám, te mindenem

Családlátogatás

Nem hal meg!

Gyerekkérdés

Álom az álomban

Katonadolog

Távolsági lelki terror

Nagyon bocsánat!

Szavamra, szavalok, s verést kapok

Számadás

Egy motiváló rémálom

“Sit-down tragedy” az anyósülésen

Erőviszonyok

A becsúszott poronty

Jó ebédhez szól a …betyár isten

Temesd el a múltad!

Férjhez menteeem!!

Újabb levél

Aranygyűrű a kőszívűtől

Levélváltás

Látogatási idő

Eldobott zsepi feeling

Ne hagyd ki az életet!

Mikor fogok meggyógyulni?

Kis karácsony, nagyon rossz karácsony

Hitelképtelenség

Kasztrálás

Kőszívű ember fia

Amikor egy édesanya meghal

Amikor egy anya meghal

Mutter meghalt

Pavlovi reflex

Nanenáné

Anyám temetése

Mutter temetése

Mínusz két testvér

Négylábú angyalka

A meglepetés látogató

Bocsáss meg!

A megbocsátásról

A Lecke

Terveim a jövőre

Apa, hiányzol!

Újra együtt a három testvér

Záróra

Kulisszatitkok a könyv születéséről

Nehéz időszak volt az életemben, amíg ezen a könyvön dolgoztam. Amolyan “csendes szemlélődőként” már régóta motoszkált a fejemben egy gondolat. Figyelgettem magam körül a világot, és eszembe jutott: vajon mit képes okozni a szeretet hiánya?

Elmémben elkezdett körvonalazódni egy család élete. Azon is sokat töprengtem, hogyan adjam elő a történetet. Végül úgy döntöttem, megszólaltatom mind a három gyereket, és hagyom, hogy ők meséljék el az érzéseiket, háromféle szemszögből és stílusban.

Sikerült olyannyira beleélnem magam ebbe a kitalált kis világba, hogy egy-egy fejezet végén összeszorult a szívem, néha a könnyeim is eleredtek; a könyv befejeztével pedig hiányérzetem támadt. Hiányoztak a gyerekek.

Annak ellenére, hogy elég komoly (és szomorú) témát boncolgattam, igyekeztem a dolgok élét elvenni egy jó adag szarkazmussal. Exférjem a könyv tesztelése közben azt mondta, sokszor felnevetett olyan részeken, ahol igazából sírni kellene.

Erről eszembe jutott egy aranyos kis epizód. Amikor elkészültem a könyvvel, odaadtam neki próbaolvasásra. Feküdtünk az ágyban, ő a kéziratot olvasta, én pedig a kedvenc íróm – Dean R. Koontz – könyvét, az Égi jelet. Halálra válva szorongattam a könyvet, annyira izgultam, miközben az olvasott regényben is éppen ugyanez a jelenet zajlott. A főszereplő nő izgatottan várta férje véleményét a könyvéről. Micsoda egybeesés!

A könyvben súlyos témák merülnek fel: fájdalom, erőszak, betegség, és a szeretet hiánya. Ugyanakkor szó van benne megbocsátásról, reményről, gyógyulásról és a boldogságról is. Őszintén remélem, hogy mondanivalóm segít az olvasónak rájönni egy nagyon fontos dologra: a boldogságunk útjába nem állhat sem a múltunk, sem a jövőtől való félelem, hiszen ha igazán akarjuk, akkor megtaláljuk a boldogságot – önmagunkban.