Út a férjemhez

Bővebb infó → https://konyvekszivbol.hu/wp/?e-landing-page=elementor-landing-oldal-364

Ízelítő

A szerző előszava

AZ A HELYZET, hogy ez nem az én történetem, mégis kikívánkozik belőlem.

Van egy kedves barátnőm, akivel jó néhány éve rengeteget beszélgettünk akkori barátjáról. Dorka ugyan nem tudott róla, de minden találkánk után otthon szorgalmasan lejegyzeteltem a tőle hallottakat. Én már akkor tudtam, hogy a történetét egyszer meg kell örökítenem, mivel igazán tanulságos.

Később, amikor a könyvben szereplő barátjával már szakítottak, megkaptam a beleegyezését, így apránként felépítettem a könyvhöz a fejezeteket, Dorka segítségével pedig időrendbe raktam az eseményeket, bár néha még ő is bajban volt az emlékek pontos felidézésével.

Azzal igyekeztem minél hűbben visszaadni barátnőm akkori érzéseit, hogy egyes szám első személyben mesélem el történetét.

Bevallom hősiesen, annak ellenére, hogy nem velem történtek meg a könyvben szereplő események, igencsak megviselt a leírásuk. Egy-egy fejezet megírása után “pihentetnem kellett a lelkemet”. Talán amiatt, hogy úgy írtam le a fejezeteket, mintha mindaz velem történt volna meg, átéltem azt a sok bántást, kihasználást, megaláztatást, ami hihetetlen dühöt, és olykor szégyenérzetet váltott ki belőlem.

Ám ezek az érzések meg sem közelíthetik azt, amit akkor szegény Dorkának kellett elszenvednie. Bánom, hogy nem segítettem neki többet.

Csak remélni tudom, azzal, ha leírom a történetét, másoknak esetleg idejében felnyílik a szeme, amennyiben hasonló helyzetben vannak, és elég erőt merítenek a könyvből ahhoz, hogy elkezdjék végre keresni a boldogságukat. Hiszen az mindenkinek jár.

Természetesen, ahogy ennek lennie kell, a neveket megváltoztattam, valamint néhány helyszínt is megmásítottam.

Jó szórakozást kívánok!

És tényleg minden kezdet nehéz

HISZEM, HOGY AZ ÉLETBEN nincsenek véletlenek. Számomra ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a mód, ahogyan megismerkedtem a férjemmel. 2012 februárjában fonódott össze az Életutunk, amelyen azóta is kéz a kézben, boldogan haladunk közös céljaink felé.

Az alábbi igaz történet arról szól, hogyan fűzte az Élet úgy a szálakat, hogy megismerkedjünk, bearanyozzuk egymás mindennapjait, és végül 2015. augusztus 29-én egybekeljünk.

Persze elképzelhető, hogy végigolvasva a történetemet, sokan azt gondolják majd, mindez a véletlenek sorozata volt. Ám én hiszem, hogy amiken keresztülmentem, és amilyen emberré váltam közben, az lett az a személyiség, akit keresett és végül megtalált a férjem.

Sajnos muszáj felelevenítenem azokat az eseményeket és érzéseket, amelyeket a legutolsó barátom mellett, illetve miatt éltem át, bármennyire is küzdök a hányingerrel, miközben ezt megteszem.

A megismerkedésünkben nem volt semmi különös vagy sorsszerű, hiszen az egyik internetes közösségi oldalon találtunk egymásra. Az azonban már intő jel lehetett volna számomra, hogy péntek tizen-harmadikán jöttünk össze. Általában véve nincs bajom ezzel a baljós dátummal, ebben az esetben azonban hűen előrevetítette rossz választásomat, csak sajnos majdnem három év kellett ahhoz az életemből, hogy megszabaduljak végre a balszerencsémtől.

Szívem szerint az egész elbeszélesem alatt “mocskos ganéj” néven emlegetném az akkori barátomat, de attól tartok, kénytelen leszek valami rendes nevet adni neki, bármennyire is nehezemre esik ember-számba venni őt azok után, amiket művelt velem. Ha esetleg lenne valami híres féreg-név, az sokat segítene, de sajnos nincs, hiába kutakodtam utána az Interneten.

Nem tudom, van-e valami összefüggés a névválasztás és a jellemünk között. Mindenesetre valahol talán nem is olyan meglepő, ha egy Hepp Tóbiás nevezetű egyén nemhogy az életet, de még magát sem tudja komolyan venni. És vajon az a gének miatt van, vagy neveltetés kérdése, ha valaki jobban fél a munkától, mint a tűztől? Erre lehet, hogy soha nem fogok választ kapni.

Nekem mindig is a magas, szőke hajú, kék szemű srácok jöttek be. Talán ez volt az én kis kompenzálásom amiatt, hogy én magam alacsony vagyok, vörös hajú, zöld szemű és szeplős. Világéletemben rút kis “parasztlánynak” láttam magam, aki a daliás szőke hercegre vár.

Sajnos sokat rontott az önbecsülésemen az orrom. Mások szerint királyi volt, amivel egyet is értettem, csak a pontosítás kedvéért mindig hozzátettem, hogy “igen, Mátyás királyi”. Ezzel a szépséghibámmal nem tudtam mit kezdeni sem lelkileg, sem fizikálisan. Hiszen ha valakinek nem szabályos a foga, legfeljebb “Mona Lisá”-san mosolyog. Vagy ha elállnak a fülei, egy vadító frizkóval eltakarja őket. Na, de mit lehet kezdeni egy hatalmas krumpliorral? Így én szépen elhitettem magammal, hogy nem vagyok szép. Hiába hangsúlyozták nekem barátok, ismerősök, de még idegenek is, milyen gyönyörű arcom van. Nem hittem el.

Párválasztásomnál az sem volt éppen hátrány, ha fiatalabb volt tőlem az illető. Lehet, hogy valamiféle anti-apakomplexusom volt. Emlékszem, milyen büszke voltam arra, amikor egy tőlem fél évtized-nyivel fiatalabb srácot sikerült kifognom, nevezetesen Tóbiást. Én ekkor voltam huszonkilenc.

Kapcsolatunk, pontosabban fogalmazva járásunk elején gyakran viccelődtem ismerőseink előtt a köztünk lévő korkülönbséggel. Valahányszor Tobiról beszéltem, elővettem egy régi, elcsépelt viccet:

– Bíró úr, nem sok az az öt év?

– Mondom kötél!

Hát igen, már ez az általam kedvelt vicc is sugallhatta volna, hogy a végén majd szorul a nyakamon a hurok, és a kapcsolat fojtogatni fog.

Általában véve nem szoktam megbánni dolgokat, hiszen azt vallom, a hibáink azért vannak, hogy tanuljunk belőlük. Nagy kár viszont, hogy az akkori eszemmel a párválasztásnál nem vettem a listámra még egy fontos tételt: legyen képes az úriember eltartani magát.

Akkoriban a tőlem egy évvel fiatalabb húgommal, Alizzal laktam együtt Debrecenben egy másfél szobás társasházban, Tóbiás pedig az elvált anyjával, valamint a szintén elvált bátyjával élt nem messze tőlünk.

Tobival néhány héttel a diplomaosztója előtt ismerkedtünk össze. Mivel tudtam, hogy még tanul, így nem igazán zavart a tény, hogy még mindig az anyjával él, nincs semmilyen vagyontárgya (kivéve a laptopját), és fix munkahelye sincs. Úgy gondoltam, hogy ha majd megszerzi a diplomáját, akkor elkezd munkát keresni, és belerázódhatunk egy amolyan normális, felnőtt párkapcsolatba, amelyben mindkét félnek megvan a napi elfoglaltsága, és persze a saját keresete. Nos, ez azért nem egészen így alakult.

Emlékszem, eleinte milyen sokat veszekedtünk Tobi miatt a húgommal. Aliz mindenképpen igyekezett beláttatni velem, hogy a barátom mennyire nem hozzám való, csak sajnos iszonyúan megromlott azokban az időkben a látásom: rózsaszín felhő homályosította el. Pedig már az is igazán szemet szúrhatott volna nekem, hogy választottam a bemutatásakor senkinek sem volt szimpatikus.

Sokszor elgondolkodtam azon is, vajon van-e összefüggés az ember külső megjelenése és a személyisége között. Vegyük például a húgomat: velem ellentétben magas, karcsú, hosszú szőke hajú lány, akinek gyönyörű arca van, finom vonásokkal. Sehol egy krumpliorr, sehol egy kapafog, sehol egy lapátfül. A természete viszont eléggé durva. Az még csak hagyján is, hogy gyakran rá kellett szólnom: “Aliz, túl sokszor használod a prostituált szó csúnyábbik változatát!” A baj inkább azzal volt, hogy akkor is mindig megmondta az igazat az embernek, ha tudta, hogy azzal fájdalmat okoz. Belegondolva, lehet így kellene mindenkinek? Nyíltan vállalni a véleményét, és nem kétszínűsködni, amikor is az ember a szemébe dicséri a másikat, a háta mögött meg sárba tiporja? Hm, nem is a nyíltszívűség a durvaság, hanem a kétszínűség?

Reménysugár

Van egy nővérem is, Gabica. Ő már jobban hasonlít rám, mint Aliz. Nővérem is örökölte a családi ereklyénket, csak nem krumpliszsák formájában, hanem ő egy csinosabb kis burgonyaorrot visel. De mellé olyan gyönyörű és kifejező kék szemeket is kapott, amelyek azonnal és végérvényesen elvonják a figyelmet nagyobbacska nózijáról. Alizzal ellentétben pedig mesterien tud ügyelni arra, hogy úgy mondja meg a véleményét a másiknak, hogy azzal véletlenül se sértse meg az érzéseit.

– Dorka, nem gondolod, hogy Tóbiásnak is munkát kellene végre keresnie? – fakadt ki már nem is tudom hányadszor Aliz, miután az udvarlóm hazament tőlünk.

– De hiszen már adott be önéletrajzokat – vettem rögtön pártfogásomba a barátomat.

– Tudom, arra a három helyre, ahová nem is kifejezetten frissen diplomázott olasz ügyintézőket keresnek – hangzott az epés válasz.

– Most mit csináljak? Te is tudod, hogy itt milyen nehéz elhelyezkedni.

– Igen, az olyanoknak, akik félnek a munkától. Nálunk például most is van felvétel a hivatalban.

– Oké, majd megmondom neki – próbáltam lerázni a húgomat, mert már késő este volt, és másnap korán kezdődött a műszakom a kórházban. Ápolónőként dolgoztam, és imádtam a munkámat!

Aliz azonban nem hagyta magát. Addig nem állt le, amíg ki nem adott magából mindent, ami csípte a csőrét.

– Dorka, nekem tökre elegem van abból, hogy minden szabadnapomon reggeltől estig itt van Tóbiás, legtöbbször itt is alszik, én meg nem tudok kényelmesen közlekedni a lakásban. Miért nem mentek át néha hozzájuk?

Mondjuk ebben igaza volt, csak bevallom, azokban az időkben előtérbe helyeztem a pasimat a húgommal szemben. Nem gondoltam bele, hogy az a lakás tulajdonképpen Aliz otthona is.

Persze a fő ok más volt.

– Ott van az anyja, aki mindenbe beleszól, ráadásul ha iszik a bátyja, akkor kötekedik.

– Akkor is torkig vagyok vele, hogy állandóan a nyakadon lóg! Mi meg soha nem mehetünk el ketten sehová, mert jön ő is velünk – fakadt ki a húgom.

– De hiszen mi együtt élünk, minden egyes nap látjuk egymást! Különben pedig nem értem, miért kellene mindent együtt csinálnunk. Már elmúlt a gyerekkorunk!

– Nem azt mondtam, hogy folyton együtt csavarogjunk, de néha azért elmehetnénk valami csajos programot csinálni.

– Oké, akkor majd igyekszem megteremteni az egyensúlyt, és igazságosan elosztani magam köztetek – válaszoltam kissé cinikusan.

– Dorka, nem ez a fő gond, hanem az, hogy Tóbiás állandóan itt lebzsel.

– Vettem az adást, innentől majd többet fogunk kimozdulni itthonról.

– És mégis hová mentek? – kérdezte Aliz csípőre tett kézzel. – Arra sincs pénze, hogy meghívjon egy fagyira. Egész nap az utcán mászkáltok majd?

Na, ezt akkor övön alulinak éreztem, holott tudtam, hogy ebben a húgomnak teljesen igaza van. To-bi huszonnégy éves életerős fiatalember létére még mindig az anyjától kért zsebpénzt, a későbbiekben pedig én fizettem neki a cigit, én etettem, mert valóban nem volt saját keresete.

– Majd megoldjuk – zártam le a vitát. – Megyek, lefekszem, mert már alig látok.

Így tehát ismét úgy mentem el aludni, hogy a húgom helyzetébe egyáltalán nem gondoltam bele, és azzal sem törődtem, hogyan oldjuk meg ezt az egyre több feszültséget okozó helyzetet.

Mostani eszemmel persze már tudom, hogy Tobival a miénk amolyan dedós kapcsolat volt. Huszonnégy évesen még mindig az anyja tartotta el, és életében nem volt még egyetlen igazi munkahelye sem. Ráadásul a hároméves főiskolát olasz ügyintéző szakon hat év alatt végezte el, azt is nagy nehezen kettessel, pedig az apja anyanyelve, vagyis Tóbiás apanyelve az olasz volt. Szóval perfekt tudott olaszul, igaz, “csak” konyhanyelven. Röhej, de ha nem segítettem volna megírni a diplomamunkáját, még mindig nem vizsgázott volna le. Tehát összefoglalva: egy csóró, gyerekes felfogású pasim volt, akinek nem volt komoly életcélja, ambíciója, vagy akár egy épkézláb terve arra vonatkozóan, hogy hogyan tovább. Diploma után végiglebzselte a nyarat, és ahelyett, hogy gőzerővel munkát keresett volna, inkább beiratkozott egy angol ügyintéző OKJ-s tanfolyamra. Én persze vele tartottam, mert akkoriban valahogy nem láttam át a dolgokat, pedig lassan harminc éves voltam. Nem, én inkább munka mellett szintén beiratkoztam abba a hülye suliba, amit végül néhány hónap küszködés után mindketten otthagytunk.

Akkori eszemmel valamiért még nem tudatosult bennem, hogy egy párkapcsolatnak valamerre haladnia kellene, a feleknek közös célokat kellene találni, amiért együtt dolgoznak. Nem, én megelégedtem annyival, hogy dolgoztam, és hogy volt egy kapcsolatom, ami arról szólt, hogy “járunk”. Semmi közös cél, semmi kihívás, semmi komolyság. Megvolt ugyan bennem az a halvány elképzelés, hogy nem ártana, ha a pasim is belerázódna végre a komoly, felnőtt életbe, de ritka türelmes ember lévén nem igazán erőltettem a dolgot. Ráhagytam.

Na, de ahogy az történni szokott, telt-múlt az idő, és én szép lassan elkezdtem tisztábban látni.

Az első sokkot akkor kaptam, amikor kiderült, hogy Tobinak van egy súlyos, eltitkolt fóbiája: rettentően félt a munkától!

Emlékszem, egy szép, késő őszi napon történt, hogy meglátogattam egy régi, kedves kollégámat, Győzőt, akivel még a kórházban barátkoztunk össze. Biztonsági őrként dolgozott. Ránézésre az ember csak egy izomagyú kétajtós szekrényt látott benne, ám meglepően intelligens volt. Mindig hozzá fordultam tanácsért. Végtelenül bölcs volt. Mondjuk, közel negyvenöt éves létére, megannyi tapasztalattal a háta mögött, ez érthető is.

Győzőt az új munkahelyén, a dohánygyárban kerestem fel. Éppen cigiszünetet tartott a bejárat előtt. Amikor észrevette, hogy jövök, szélesen elvigyorodott:

– Na, ez aztán a meglepetés! Régen jártál erre.

– Tudom-tudom. De már ideje volt, hogy megnézzem, sikerült-e leszoknod erről a büdös, füstölgő rudacskáról – néztem rá szigorúan, hogy lássa, még mindig ellenzem a dohányzást.

– Megegyeztünk. Majd ha te leszoksz az édességről – vont vállat.

Ezen már nekem is mosolyognom kellett. Elég komoly édességfüggő voltam ugyanis, így egyikünknek sem volt igazán reális esélye elhagyni a káros szenvedélyét.

– Figyelj csak – kezdtem bele mondókámba –, egy szívességet szeretnék kérni tőled. Tudom, hogy jóban vagy az igazgatóval. Megkérdeznéd tőle, van-e valami munka Tobinak? Akármilyen munka megteszi, csak pénzt keressen végre.

Jó barátok voltunk, sokat meséltem Győzőnek a pasimról.

– Jól van, neked bármit, még ma megkérdezem – nyugtatott meg Győző, majd szívott egy jó nagyot a cigijéből, és rám sandított. – És hogyhogy rászánta magát?

Na tessék, még egy ismerősöm, aki látja az igazságot, ami persze olyan nyilvánvaló, hogy kiveri az ember szemét! De mit mondhatnék erre, még mindig ködös aggyal éltem. Nemhogy közös terveink nem voltak, nekem magamnak sem volt semmi konkrét célom a jövőmet illetően.

– Hát, tudod, az anyja már nem mindig ad neki pénzt, és én is elbeszélgettem vele. Már belátja, hogy nem várhat egy diplomás állásra. Elvállal bármit.

– Oké, hívlak, ha beszéltem a főnökkel. Sajna most lejárt a szünetem.

– Akkor majd beszélünk. Köszi még egyszer, hogy ezt megteszed.

Igazából tudtam, hogy biztonsági őrként ő maga osztja be a szüneteit, de azt is sejtettem, hogy kellemetlen neki tovább beszélgetni velem úgy, hogy nem rázhat fel, hiába akar nekem jót.

Mielőtt hazamentem volna, még elintéztem a heti nagybevásárlást. Otthon alig pakoltam el a kajákat a hűtőbe, már csörgött is a telefonom. Győző volt az.

– Figyi, jó hírem van! Mondd meg a barátodnak, hogy holnap reggel kilencre jöjjön be. A takarítók főnöke körbevezeti. Ez nem állásinterjú less, kell nekik egy srác.

Miközben ezt hallgattam, majd’ kiugrottam a bőrömből. Elképzeltem, hogy ezentúl nem kell majd az anyagiak miatt veszekednünk, végre be tudunk ülni néha valahová, és nem kell szegény húgom nyakán lógnunk. Meg persze nekem is lesz egy kis szabadidőm.

Ha tudtam volna, hogy rövid időn belül kis híján szélütést kapok, óvatosabban repesett volna a szívem az örömtől.

Tartalomjegyzék

A szerző előszava

És tényleg minden kezdet nehéz

Reménysugár

Az első pofon

Szellemi vagy fizikai?

A Rendőr Kandúr

Cseléd kerestetik

A döntés

A vonzás hatalma

Esküvő

Boldog születésnapot!

Az utolsó lehetőség

A munka világa

Úgy féltelek!

Hajsza a pénz után

Jellemtelenség-rajz

Mocskos anyagiak

Aki majd megment

Szakítópróba

És még nincs vége

A keverőgép

Pofátlanság határok nélkül

Az utolsó levél

Valami megváltozott

Utórezgések

Ami még kikívánkozik

1. fejezet: És tényleg minden kezdet nehéz

Megismerkedhetünk főszereplőinkkel: Dorkával, a barátjával, Tóbiással és Dorka húgával, Alizzal. Ebben a fejezetben ízelítőt kapunk Dorka pasijának jelleméből. Elöljáróban csak annyit mondanék, van az az ember, aki jobban fél a munkától, mint a sötét középkorban frissen kikiáltott boszorkány a tűztől!

2. fejezet: Reménysugár

A két lánytestvér között egyre feszültebb a viszony. Aliz nehezményezi, hogy Tóbiás munkanélküliként folyton az otthonukban lebzsel. Dorka megpróbál munkát keríteni a pasijának. Úgy tűnik, sikerrel jár.

3. fejezet: Az első pofon

Kiderül, hogy egy “képletes” pofon is csattanhat akkorát, amitől az ember (jelen esetben az ember lánya, Dorka) hátrahőköl. Tóbiás felfedi igazi arcát, és mivel tettét büntetlenül megússza, a fiatalember elkezdheti új hobbija gyakorlását, nevezetesen a határok feszegetését.

4. fejezet: Szellemi vagy fizikai?

Ennél a fejezetnél, azt hiszem, a Kedves Olvasónak ajánlatos a könyvbe kapaszkodnia! Tóbiás Uraságnak egy igen jó állás pottyan az ölébe. Attól azonban, hogy mire hivatkozva mondja le, az ember esze egyszerűen megáll!

5. fejezet: A Rendőr Kandúr

Tóbiás egy újabb “szeretetreméltó” jellemvonása bukkan felszínre, amelyről a későbbiekben részletesebben is olvashatunk. Ebben a részben főként Dorka egyik régi kedves férfiismerőséről lesz szó, aki találkát kér hősnőnktől. Vajon felizzik közöttük a régi szenvedély?

6. fejezet: Cseléd kerestetik

Egy: mit keresnek lerágott csirkecsontok Tóbiás szobájában, és ő miért ragaszkodik hozzájuk olyan nagyon?

Kettő: miért bujkál Tóbiás az utcán az anyja elől?

Három: milyen alakítást nyújt Dorka Hamupipőke szerepében?

Nos, ebben a fejezetben ezekre a kérdésekre kaphatunk választ.

7. fejezet: A döntés

Minden ember életében eljön egy-egy sorsdöntő pillanat. Dorka is megkapja a maga nagy dilemmáját az élettől. Eleinte úgy tűnik, Tóbiás segítségével fog jobb helyzetbe kerülni, de végül kiderül, hogy barátjának “hála” ekkor kezd csak igazán lefelé csúszni a lejtőn…

8. fejezet: A vonzás hatalma

Tegye fel a kezét, aki hisz a vonzás törvényében! Lelki szemeimmel látom, ahogyan Tóbiás kézzel-lábbal hadonászik. Ő képes arra, hogy munkákat vonzzon be (az már más kérdés, hogy nem él velük). Ám hihetetlen képessége arra is kiterjed, hogy egy “bevonzásos” akciójával tönkretegye Dorka és Aliz nyugisnak induló napját.

9. fejezet: Esküvő

Nem, nem Dorka és Tóbiás esküvője, még csak az kellene! Viszont ez az a nap, amikor amolyan régimódi házaspárként viselkedik a párocskánk. Mármint, ami az anyagiakat illeti. Csakhogy ez esetben a szerepek szégyenszemre felcserélődnek…

10. fejezet: Boldog születésnapot!

Nem mindennapi születésnapi ünnepségen vesz részt Dorka és Tóbiás. Pontosabban, magával az összejövetellel nem is lenne semmi baj, ám Tóbiás a vállalhatatlan viselkedésével sokkhatások sorozatát zúdítja barátnőjére.

11. fejezet: Az utolsó lehetőség

Dorka ismét csúszni kezd lefelé. Furcsa módon a túlzottan lelkiismeretes hozzáállása miatt lesz újra munkanélküli. Amikor azonban végleg elsüllyedne a depresszió mocsarában, biztató reménysugár ragyogja be borús jövőképét! Sikerül munkát szereznie nem csak magának, hanem Tóbiásnak is. Az már más kérdés, hogy lusta főszereplőnk ennek mennyire nem örül…

12. fejezet: A munka világa

Nincs többé menekvés Tóbiás számára, eléri a végzete! Munkába kell állnia. Nem túl meglepő módon azonban nem bírja túl sokáig a kiképzést. Ami viszont ennél is felháborítóbb, hogy szegény Dorkának szánt egyetlen bántó mondatával megadja a kegyelemdöfést a kapcsolatuknak.

13. fejezet: Úgy féltelek!

Mi mindenre képes egy betegesen féltékeny ember? Például átköltöztetni gyanútlan barátnőjét (persze magával együtt) egy lepusztult szállóra, netán “nyomkövetőt ajándékozni” szíve hölgyének, esetleg nyolc órán keresztül várakozni rá, nehogy a hazafelé tartó buszon véletlenül megcsalják? Nos igen, Tóbiás barátunk mindeme aljasságokra képes volt, csak hogy biztonságban érezhesse magát…

14. fejezet: Hajsza a pénz után

Dorkánál végleg betelik a pohár. Nem hajlandó tovább tűrni, hogy életképtelen barátja kihasználja őt anyagilag. Van azonban egy gond: valahogyan vissza kellene szereznie azt a sok pénzt, amivel Tóbiás tartozik neki. Dorka nagy nehezen rászánja magát, és elmegy Tóbiás nővéréhez tanácsért. Amit azonban ott hall, attól elfogja a rettegés…

15. fejezet: Jellemtelenség-rajz

Egyesek mit ki nem tudnak találni, hogy a lustaságukat igazolják! Dorka csak egy kis szívességre kéri barátját, ám Tóbiásnak annyira fáj a munka, hogy amit nemleges válasza indoklásául előad, az egyszerűen minden képzeletet felülmúl!

16. fejezet: Mocskos anyagiak

Vicces fiú ez a Tóbiás! Meg van róla győződve, hogy elég besasszéznia egy hitelirodába, és rögtön kijöhet onnan egy rakat pénzzel. Amikor terve nem válik be, más jövedelemforrás után néz, amit úgy hívnak: Dorka.

17. fejezet: Aki majd megment

Volt már valaki olyan helyzetben, hogy éppen a párja volt az, aki beteges féltékenységével egyre jobban eltaszította kedvesét magától? Nos, Dorka pontosan ezt éli át Tóbiás mellett. Csoda hát, ha inkább egy olyan ember társaságát keresi, aki mellett megnyugszik végre zaklatott lelke?

18. fejezet: Szakítópróba

Egy szakítás soha nem könnyű, még a kezdeményezőnek sem. Dorkának ráadásul attól is tartania kell, hogy a rossz hírt hallva Tóbiás előveszi a gyerekkorában jól bejáratott pánikrohamját, és mentőt kell hívni hozzá. Az élet azonban segít megoldani hősnőnknek a helyzetet, csak szegény nem tudhatja előre, hogy a szakítással még korántsem érnek véget megpróbáltatásai.

19. fejezet: És még nincs vége

Közeledik a karácsony, a szeretet és a béke ünnepe. Már akinek… Tóbiás jóvoltából Dorkának biztosan nem, sőt! Munkanélküli “hősszerelmesünknek” immár bőven jut ideje arra, hogy alaposan megkeserítse ex-barátnője életét.

20. fejezet: A keverőgép

Tóbiás barátunk újabban tengeralattjárósat játszik: egyre mélyebbre süllyed saját aljassága tengerében. Dorka regénybe illő telefonhívást kap majdani férjétől. Csakhogy az a hívás leginkább egy rémregényt idéz…

21. fejezet: Pofátlanság határok nélkül

Dorka megtapasztalhatja, milyen űzött vadnak lenni. Hiába szakítottak, Tóbiás továbbra is zaklatja őt féltékenységével. Csoda hát, ha Dorka kétségbeesésében egy új barátot ölel keblére, nevezetesen az alkoholos üveget?

22. fejezet: Az utolsó levél

Mindig van egy utolsó csepp. Dorka is megkapja a maga poharába azt a bizonyos utolsó cseppet aljas exétől. És borul a pohár! Dorka ismeri Tóbiás gyenge pontját, amit kis is használ ahhoz, hogy végre visszaszerezze tőle azt, ami jár neki.

23. fejezet: Valami megváltozott

Vajon honnan lehet tudni, mikor lettél szerelmes? Egy pillanat műve lenne? Vagy egy hosszú, lassú folyamat? Dorkának el kell morfondíroznia ezeken a kérdéseken, hiszen nagyon úgy tűnik, hogy kialakult az a bizonyos érzés közte és a kollégája között. ❤️

24. fejezet: Utórezgések

Tóbiásnak van egy utolsó gyenge próbálkozása, hogy “visszavonzza” Dorkát az életébe. Amit azonban ez a fejezet még rejteget, az az, hogyan kell elképzelni Tóbiás Uraság szemszögéből nézve ezt a béna bevonzásos dolgot.

25. fejezet: Ami még kikívánkozik

Néhány kósza gondolat önértékelésről, megbocsátásról, és arról, hogy kinek jár a boldogság.

Kulisszatitkok a könyv születéséről

Érdekes, hogy ezen könyvem írása közben tudatosult csak bennem, hogy a könyvek talán nem is úgy készülnek, mint ahogyan én azt elképzeltem. Addig ugyanis, amíg csak olvastam a könyveket, naivan azt hittem, hogy nekiül az író, és ahogyan a könyv felépül, azt ő úgy szépen sorban leírja. Na persze, mekkora tévedés!

Először is, nem árt kigondolni valamiféle koncepciót, ami alapján felépül majd a könyv. Aztán persze kellenek szereplők, cselekmény, háttér, feszültség, levezetés, karakterfejlődés, életszerű párbeszédek, meg ilyen apróságok. 😊 Bevallom, eleinte a párbeszédekkel voltam bajban egy kicsit, de itt is igaz a jó öreg mondás: gyakorlat teszi a mestert.

Ezt a könyvemet úgy készítettem, hogy szépen összegyűjtöttem a barátnőimtől hallott “kedves kis” csemegéket, de csak egy-egy félmondatban. A sok-sok elmesélt történetet pedig csokorba fűztem, saját tapasztalataimat, érzéseimet beledolgozva. Őszintén szólva a történetben bőven akad saját “élmény” is, no de hogy mennyi, és pontosan melyek azok, az maradjon meg a kulisszatitkok kategóriában.

Következő lépésként elkezdtem a gondolatfoszlányokat kifejteni. Gyarapodtak a bekezdések, sokasodtak az oldalak. És amikor már megvoltak a fejezetek, akkor kezdtem el időrendbe állítani őket. Na, számomra ez volt a legnehezebb része a könyvírásnak (és talán tovább is tartott, mint megírni a fejezeteket). Fontos volt, hogy logikailag megfelelő legyen az elrendezés, követhető legyen, de egy-egy fejezetet úgy zárjak, hogy az olvasó alig várja, hogy tovább olvasson. Közben újra és újra átböngésztem a fejezeteket, és ekkor tűntek fel a szóismétlések, vagy kisebb logikai ficamok; esetleg kiegészítettem őket újabb gondolatokkal.

Végül is, ha azt vesszük, egy könyv soha nem készülhet el, mivel mindig lesz benne egy kis alakítanivaló, mindig tovább lehet bővíteni egy-egy aprósággal.