Novelláim

Nagymama

Büszkén állíthatom, hogy nagyon szép menyecske voltam. Székelyudvarhelytől nem is messze, egy kicsiny zsákfaluban, Mátisfalván éltem édesszüleimmel és hat testvéremmel. Szűkösen ugyan, de azért boldogan éltünk. Jószág mindig volt az udvaron. Édesanyám varrónő volt, így mindig szép ruhában jártunk, még ha kissé viseltes anyagból készültek is a darabok. A divattal akkoriban a kutya sem törődött. Örültünk, hogy minden napra megvan a betevőnk és van fedél a fejünk fölött.

Képzeld, tegnap azért voltam tökre kibukva, mert nem volt a méretemben az a bőrnaci, amit kinéztem a kedvenc üzletemben. Annyira gáz volt, hogy nem fértem bele az eggyel kisebb méretűbe! Ott rögtön el is határoztam, hogy fogyózni fogok. Másnaptól, persze, mert shoppingolás után aznap még elmentünk iszogatni a csajokkal. Anyám szerint tizenhat évesen nem kellene bárokban tölteni az időmet. Jaj, olyan maradi!

Az egyetlen szórakozásunk a tánc volt. Évente kétszer zenés mulatságot rendeztek. Tizenhat éves korunk után arra elmehettünk. De csak úgy, ha volt velünk férfi kíséret. A bátyáimmal érkeztem az első ilyen bálba. És ott láttam meg a Nagyapádat. Hej, milyen fess katona volt! Mind közül a legdélcegebb.

Annyira ciki, hogy még mindig nincs pasim! Tök bénának érzem magam. Pedig van egy srác, akire eléggé rá vagyok kattanva. Eggyel felettem jár suliba, és marha sokat chatelünk. Jókat szoktunk röhögni a cicás mémeken. Folyton ilyeneket küldünk egymásnak, Nem értem, miért nem hívott még el randira. Talán nekem kellene rányomulnom?

Szinte rá sem mertem pillantani. Pedig Ő egész este le nem vette a szemét rólam. Nem is táncolt senki mással! Egyszer-kétszer elkapta a pillantásomat, de olyankor mindig elpirultam… A mulatság végén engedélyt kért az egyik bátyámtól, hogy hazakísérhessen. Nem merte megfogni a kezemet még a kapuban sem. De örök hűséget fogadtunk egymásnak, akkor este.

Hát ezt nem hiszem el! Amikor már összejött volna a dolog ezzel a helyes sráccal, akkor bejelentették, hogy világjárvány van, és nem mehetünk sehová! Még suliba se! Ráadásul bezártak az üzletek is. Nem tudok menni shoppingolni. Tökre unatkozok! Már a netezést is unom. Azt mondják, mindenki maradjon otthon, mert úgy biztonságos. Hja, meg halál unalmas is…

És megtörtént az elképzelhetetlen. Eladták az országunkat. A saját hazánkban nem voltunk már biztonságban. Aki tudott, felpakolta a szekérre személyes holmijait, de csak ami ráfért, és menekült. Száműzötté váltunk. Hontalanná. Nincstelenné. Csodával határos módon Nagyapóval azon a napon megtaláltuk egymást. Onnantól fogva soha egy napnál tovább nem voltunk távol egymástól… Kérte, hogy menjek vele. Könnyes búcsút vettem édesszüleimtől és testvéreimtől. Soha többé nem láttam őket. Mi kettecskén pedig Pécsett telepedtünk le. Fészket raktunk, és családot alapítottunk.

Anyám azt mondja, fogjam be a számat, és örüljek neki, hogy nem kell nélkülöznünk. Meg hogy hálát kéne adnom, amiért megvan mindenünk. Folyton azzal jön, hogy nektek mennyire keményen meg kellett dolgoznotok mindenért. Példát kellene vennem rólatok, amiért annyi áldozatot hoztatok, hogy tisztességgel felneveljétek a gyerekeiteket. És hogy még egy olyan jó anyós, mint Te voltál, nincs még egy a Földön. Respekt érte, frankón, de úgy gondolom, hogy az a világ már elmúlt. Én ki akarom élvezni a szabadságomat! Azt, hogy bárhová utazhatok, amikor csak kedvem tartja, és akkor, amikor akarok!

Az volt az utolsó utazásom. Életem párjával megérkeztünk új lakóhelyünkre, amit hosszú, hosszú évek alatt sikerült az otthonomnak éreznem. Neki könnyebb volt, hiszen Pécsett nőtt föl. De mindvégig boldogok voltunk. Nagyon keményen dolgoztunk ugyan, de soha egy szóval sem bántottuk egymást. Egyetlen szívfájdalmam volt csupán: nem jutott időm olvasni. Pedig mennyire szerettem a könyveket! Mit meg nem adtam volna, ha esténként le tudok ülni egy-egy félórára, hogy elmélyedjek a kalandok, szerelmek, izgalmak sokaságában.

Egek! Nem hittem, hogy ez lehetséges, de kajak nincs mit olvasnom! Itthon kell dekkolnom egész nap, már hetek óta, a négy fal között. Imádok olvasni, de már az összes létező itthon fellelhető könyvet kiolvastam. Könyvtárba meg nem lehet menni a hülye vírus miatt. Pedig nekem könyvek kellenek! Az e-bookot utálom. Az nem igazi könyv! Bárcsak vége lenne már ennek a helyzetnek, és visszatérne minden a megszokott kerékvágásba!

…azon a napon örökre megváltozott az életem. Idegen lettem a saját hazámban. 16 óra 32 perckor. Június 14-én. 1920-ban. Soha semmi nem volt már olyan, mint régen.

A varázskarkötő

A harmincnyolcadik születésnapomon lettem félárva. Most, hogy letettem a telefont, tudatosult bennem, mennyi mindenért nem mondtam köszönetet. Anya elment.

A konyhaasztalnál ülök szeretett és békés otthonomban. Éppen reggeliztem, amikor jött a hívás. A húgom közölte a hírt. Ő már hajnaltól mellette volt a kórházban. Én munka után akartam bemenni hozzá.

Képtelen vagyok befejezni a reggelit, noha az élettel teli, szép, színes gyümölcssalátámnak még a felével sem végeztem. Összeszorul a torkom, és egy gondolat suhan át az agyamon: “Isten szomorú. Az angyalok nincsenek messzebb tőle, mint az emberek.” Mit akar ez jelenteni?

Öt éve léptem rá a spirituális fejlődés útjára. Rengeteg könyvet elolvastam a lelki fejlődés témájában, és rendszeresen jártam csoportos meditációkra is. Egy idő után azt vettem észre, hogy tisztán “hallható” üzeneteket kapok valahonnan. Fentről? Az égiektől talán?

Nem. Mindez belőlem jön, a szívem mélyéről.

Ahogy haladtam az utamon, meglepődve és csodálattal tapasztaltam, mennyire felerősödött az intuícióm. Minél inkább hallgattam a belső hangokra, annál varázslatosabb dolgok történtek velem. Valahogy mindig jókor voltam a jó helyen. Talán így tudnám ezt a legkönnyebben elmagyarázni.

Anya soha nem hitt az ilyesmiben. Nem volt vallásos. Nem hitt az angyalokban sem. Ugyanígy az élet apró csodáiban, és a saját teremtő erőnkben sem. Igen. A saját teremtő erőnkben.

Emlékszem arra a bizonyos, meghatározó napra az életemből. Hétéves voltam. Éppen azon a héten kezdtem el az iskolát. Anyától kaptam egy karkötőt. Egy szép, színes, ásványokból összefűzött karkötőt.

Meleg, őszi vasárnap délelőtt volt. Együtt készítettük az ebédet. A húgom ugyan még csak négyéves volt, de ő is besegített. Apró kezecskéivel a citromos-kakaós kalács tésztáját gyurmászta egy hatalmas tálban, én pedig – mivel már nagylány voltam – részt vehettem a főfogás elkészítésében.

Anya mindig nagyon csinosan öltözködött, még otthon is. Kényelmes, halvány rózsaszínű kosztümjét egy virágmintás köténnyel óvta meg. Festett, barna haját laza kontyba tűzte. A szolid smink csak még szebbé varázsolta szelíd arcát.

Végeztünk a hússzeletek panírozásával. Az első adag vígan pirult egy serpenyőben. Ellepte a rotyogó szeleteket a zsír, én pedig kíváncsian figyeltem, ahogyan szép aranybarnává válnak. Már alig vártam, hogy kész legyen az ebéd, és felfalhassak egy egész szelet, forró és omlós rántott husit!

Közben Anya alaposan megmosta a kezét, megtörölte egy tiszta konyharuhába, és felém fordult. Elmosolyodott, a köténye zsebébe nyúlt, és ezt mondta:

– Nézd csak, kislányom! Hoztam neked valamit.

Ezzel elővarázsolt egy csodálatosan csillogó tárgyat! Egy karkötő volt az. Finoman a tenyerembe helyezte.

Örömtől sugárzó arccal néztem fel rá, és megkérdeztem tőle:

– Anya! Ez olyan karkötő, hogy ha kívánok valamit, akkor teljesíti?

Ám Anya ezekkel a szavakkal törte össze hitemet:

– Jaj kislányom, ne butáskodj már! Ez nem varázskarkötő.

Még ki is nevetett, mintha valóban butaságot mondtam volna. Hirtelen émelygés fogott el. Nagyon nehéznek éreztem a konyhában terjengő zsírszagot. És a szívemet is.

A gyerekek még hisznek a csodákban. Ők még érzékelik, tudat alatt felfogják, hogy mennyire csodálatos és tökéletesen működő világban élünk. Illetve, mennyire tökéletesen működő világban élhetnénk…

Ez a jelenet meghatározta egész további, küzdelmes életemet. Ettől a naptól kezdve többé nem hittem a varázslatokban, nem hittem az élet csodáiban, és nem hittem magamban sem. Úgy gondoltam, hogy bármilyen sikert kemény munkával, józan ésszel, erőfeszítésekkel érhetek csak el. És mivel ezt gondoltam, ez volt a meggyőződésem, így is lett.

…egészen harminchárom éves koromig. Akkor ugyanis megismerkedtem azzal az asszonnyal, aki elindított spirituális utamon, és megmutatta a belső erőmet. Azóta teljesen megváltozott az életem, és fantasztikus dolgok történnek velem.

Vicuka észrevétlenül vált az életem részévé. Egyidős Anyával, és ő is mindig nagyon csinos és ápolt, ám ami a belső világát illeti, szöges ellentétben áll Anyáéval. Vicukának köszönhetem, hogy fokozatosan visszatért a hitem. Neki adok hálát, amiért megmutatta, hogyan találhatom meg a belső teremtő erőmet, és hogyan fokozhatom azt.

Jobb kezemmel szórakozottan babrálom a balomon lévő karkötőt, miközben a fura sugallaton elmélkedek. “Az angyalok nincsenek messzebb Istentől, mint az emberek.” Hát persze! Hiszen itt vannak közöttünk, és vigyáznak ránk. De Isten miért szomorú? Talán azért, mert észre sem vesszük az angyalokat? Sőt, el sem hisszük, hogy léteznek, és a javunkat akarják? Pedig mindannyiunknak van őrangyala!

Én már tisztán érzékelem a saját védőangyalomat. Mindig velem van. Lelki szemeimmel látom őt, ezért tudom, hogy hosszú barna haja van, aranylóan fehér ruhában tündököl, és általában három lépésre van tőlem. Néha azonban közelebb jön hozzám. Mint most is. Szinte érzem, ahogy a vállamra teszi a kezét, és vigasztalni próbál.

Tekintetem a karkötőmre siklik, amit öt éve folyamatosan viselek. Valahányszor ránézek, megerősít abban, hogy a teremtő erőm létezik. A könnyeimen át látom a szép, színes, ásványokból összefűzött ékszert. Ez az én varázskarkötőm.

Türelem rózsát terem

Egyik nap…

Mindig is utáltam korán kelni. A délelőttös műszakokat csak kávéval bírom ki, de ma még az a nyavalyás kávéfőző is elromlott a munkahelyemen! Éppen ma, amikor hajnalban összevesztem Bencével. De hát a franc se tehet róla, hogy kómásan levertem a bögrémet az asztalról. Különben is, a pasim fetrenghet egész délelőtt, mert délutánra megy dolgozni.

Hajnal hatkor nagy nehezen elindultam, és csak azért nem késtem le a buszomat, mert árkon-bokron át szaladtam utána. Meg egy bazi nagy pocsolyán keresztül, hiszen mikor máskor romoljon el az idő, ha nem egy ilyen elcseszett napon!…

Csapzottan, zihálva kapaszkodtam a buszon. Érdekes, mi jutott eszembe. Alig múltam húsz, és kifulladok egy nyúlfarknyi futástól. Nem lesz ez így jó! Jövő hónaptól csak le kellene járnom az edzőterembe, ha már úgyis mindig megveszem a havi bérletet.

A munkahelyem felé közeledve egy kicsit az életemen is elméláztam. Pénztáros vagyok a Máv-nál. Nem ez az álommelóm, de még mindig nem igazán vágom, hogy mihez is kezdjek a jövőmmel.

Szóval, térdig sárosan rongyolok be a melóhelyre, egyenesen a kávéfőzőhöz, ahol is szembesülök a tragikus valósággal. Mármint, hogy nem működik a kávéfőző! Mindegy, sokáig úgysem sajnálhatom magam, mert be kell ülnöm a kasszába. Nem értem, hogy a mai világban hogy nem képesek az emberek megtanulni kezelni a jegykiadó automatát? Mondjuk, ha mindenki azt használná, akkor viszont nem lenne munkám.

Az első fél óra csendesen telt, egy-két utazni vágyó jött csak, és kivételesen azok sem hőbörögtek. Na de fél hét után megjelent az ablakom előtt egy vén szatyor, akitől kaptam az ívet rendesen! Bevallom, már akkor rossz érzésem támadt, amikor a pénztár ablakához lépett. Egy termetes vénasszony tornyosult előttem lila hajjal, kislibazöld műkörmökkel, öt kiló aranylánccal a nyakában, és szúrós tekintettel.

Kezdjük azzal, hogy nem is köszönt, csak türelmetlenül elhadarta, milyen jegyet kér. A létező legbonyolultabbat, persze: retúr, helyjegyes, számlára! Hát, bevallom, elsőre elcsesztem a dolgot. Éppen a kinyomtatott jegyeket ellenőriztem, amikor rájöttem, hogy a visszaútra nem adtam helyjegyet az IC-re. Amikor közöltem a hölggyel, hogy sajnos sztornóznom kell, mérgesen kifakadt:

– Nem hiszem el, hogy ilyen bonyolult dolog kiadni egy jegyet! Nahh, sejtettem én, hogy valami nem stimmel, mert máskor nem ennyit szoktam fizetni.

Majdnem kiszaladt a számon, hogy akkor miért nem szólt?! Persze mindig az ügyfélnek van igaza. Ezt a tanfolyamon belénk verték, így nyeltem egy nagyot, és még egyszer elnézést kérve korrigáltam a hibámat. Közben rém kínosan éreztem magam, és baromira frusztrált, hogy még csak vissza sem szólhatok! Csorgott az izzadság a hónom alatt, és éreztem, hogy lángol az arcom. Kínszenvedésem persze nem hatotta meg a “kedves” utast. Még távozóban is azt sipítozta, hogy micsoda hozzá nem értő csitriket alkalmaznak manapság.

A könnyeimet nyeldekeltem. Ez az incidens az egész további napomra rányomta a bélyegét.

Másnap, máshol…

Nem hiszek a véletlenekben. Ma reggel biztosan okkal sikerült jóval hamarabb kiérnem az állomásra, mint ahogy szoktam.

A pénztár ablakához léptem, és mosolyogva üdvözöltem az ismerős arcot. Az a fiatal lányka volt szolgálatban, aki a múltkor véletlenül rossz időpontra adott nekem jegyet. Persze előfordul az ilyesmi. Mondtam is este a férjemnek, milyen bájos volt szegény kislány, amikor zavarában elpirult.

Amíg a jegyre vártam, eszembe ötlött, hogy az üvegablak túloldalán ülő teremtés akár a lányom is lehetne. Nem mintha a gyermektelenségem miatt bánkódnék, hiszen tudatos döntés volt: vagy egy vállalatot vezetek, vagy a háztartást… Csak elgondolkoztam azon, hogy itt van egy önálló, csinos fiatal hölgy, aki immár megállja a helyét a világban. A szülei biztosan büszkék rá.

Talán a merengésem miatt nem tudatosult bennem, hogy máskor nem ennyit szoktam fizetni ugyanezért a jegyért. Mosolyogva figyeltem, mennyire koncentrál a lány, amint a kinyomtatott papírokat ellenőrzi. Összeráncolta a szemöldökét. Valami nem stimmelt.

– Ó, nagyon sajnálom, de a visszaútra nem adtam helyjegyet – pillantott rám bocsánatkérőn.

– Semmi baj. Ha utólag tudom megvenni, nekem az is jó.

Láttam rajta, hogy kissé bizonytalan.

– Ömm, ezt most le kell sztornóznom, és új jegyet kiadnom. Csak mivel kártyás fizetés volt… – a telefonjáért nyúlt, és hozzátette. – Bocsánat, de inkább felhívom a kolléganőmet, mert ilyet még nem csináltam.

– Persze – nyugtáztam a dolgot, bátorítóan rámosolyogva.

Kisvártatva közölte velem, mire jutott. A teljes összeg automatikusan visszautalásra kerül a számlámon, ám most újra ki kell adnia a jegyet.

– Szerintem most készpénzzel fizetek – nyitottam ki ismét a retikülömet.

– Elnézést kérek még egyszer – szabadkozott a kis hölgy. – Még nem tudok mindent.

– Ugyan, semmi baj! Belefér az időmbe, és amúgy sem áll mögöttem sor. Így legalább ezt is megtanulta.

Hálásan pillantott rám meleg, barna szemeivel.

– Köszönöm a megértését!

– Én is dolgoztam hasonló munkahelyen. Sajnos az emberek nem mindig gondolnak bele, hogy mennyire nehéz egy új rendszert megtanulni.

– Így van! – csillant fel a lány szeme, és hálásan elmosolyodott.

Másodszorra rendben ment minden.

Kapcsolatok

Amikor egy férfi utál
Most őszintén! Te szívesen maradnál meg egy olyan házban, ahol folyton lekurváznak? Vagy ahol dühös indulattal, fröcsögve beszélnek rólad? Egy ilyen helyre magaddal vinnéd valaha is a barátaidat?Tudod, eleinte szívesen jártam Ferihez. Rendezett volt az otthona, ő is adott magára, és a munkahelyén is minden rendben volt. Aztán jött ‘Az A Nő’. És mindent tönkretett.‘A Nő’ követelőző volt és folyton elégedetlen. Egyre többet és többet akart. Mindenből. Feriből is. A szerelem pedig olykor érthetetlen tettekre sarkallja az embert. (Legalábbis a külvilág számára érthetetlen dolgokra.) Feri hanyagolta a munkáját, állandóan beteget jelentett, de ha ott is volt a munkahelyén, akkor is a telefonon lógott egész nap, és ‘Azzal A Nővel’ bájcsevegett. Persze hogy kirúgták.Sajnos a dolgok egyre rosszabbra fordultak. Nem volt többé maradásom abban a házban. És ekkor beköltözött ‘A Nő’, mondván, hogy majd ő ráncba szedi Ferit. Majd együtt átvészelik a helyzetet. Kitalálnak valamit.Az a helyzet azonban, hogy mivel egyikőjük sem becsült meg engem, a segítségem nélkül egyre nehezebb lett az életük. Talán, ha őszinte örömüket fejezik ki, amikor néha betoppantam hozzájuk, akkor gyakrabban mentem volna. És vittem volna a barátaimat is. Közösen valóban megoldottuk volna a problémákat. Nem azt mondom, hogy imádniuk kellett volna, vagy bálványozni engem, de ha egy kis szeretetet, egy csepp megbecsülést kaptam volna, akkor maradok, és kihúzom őket a pácból.Oké, akkor most őszintén! Te szívesen mennél egy olyan helyre, ahol folyton lekurváznak?…

Amikor egy nő sír miattad
Érdekes, hogy a dolgok milyen észrevétlenül tudnak elromlani. Eleinte remekül megy minden, boldogságban, összetartásban, ám egy idő után mintha törvényszerű lenne az emberek életében, hogy természetesnek veszik a jólétet, a kényelmet, és emiatt elfelejtik a legfontosabbat: hálásnak kellene lenniük mindazért, amijük van.Ágival eleinte nem volt semmi baj a kapcsolatunkban. Elvoltunk. Megelégedett velem. Aztán szép lassan elfelejtette, hogy észrevegyen, amikor ott vagyok, netán örüljön nekem.Nem tudom, mi okozta nála a törést, de egyszer csak megváltozott a viszonya hozzám. Figyelni kezdte, mennyit vagyok nála. Meddig maradok. Mennyit adok magamból. Egyre nagyobb igényei lettek. Egyre többre és többre vágyott. Sóvárgott.Egy időben magammal vittem a haverjaimat is. Ám igencsak kellemetlen volt, amikor Ági sírva fakadt, és túldramatizálva a helyzetet, a kilátástalan élete miatt panaszkodott. Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor az egyik bőgőrohama közepette rám fogta, hogy miattam nem lehet gyereke! Na, nekem ekkor lett elegem az egészből. Rám hárította a felelősséget, miközben nem vette észre, hogy az ő hozzáállása változott meg. Már nem becsülte azt sem, amit tőlem kapott. Nem volt érte hálás. Akkor miért is adtam volna neki többet? Hisz’ tudod: “Ki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli.”

Amikor egy gyerek fél tőled
Szeretem a gyerekeket. Sajnos azonban a felnőttek rossznak állítanak be előttük. Minden baj forrásának titulálnak. Persze, hogy a kis krapekok félnek tőlem.Nagyon sok családot meglátogattam már, és gyakran odáig fajult a dolog, hogy a szülők miattam kezdtek el veszekedni. Ami a legszörnyűbb, hogy a gyerekük előtt. Aki csak nézett rémülten, és az a kép alakult ki a fejében, hogy én velejéig romlott vagyok, és ha megjelenek náluk, abból csak baj lesz és veszekedés. Sőt, olyanokat is mondtak már rólam, hogy aki szeret engem, az csak rossz ember lehet. És én nem értem, miért.Pedig én őszinte, segítő szándékkal látogatom a családokat. Nem elvenni akarok tőlük, könyörgöm! Éppen hogy adnék. Adnék magamból, amennyit csak lehet. Amit jó szívvel, örömmel fogadnának.Csakhogy a legtöbb helyen azt hangoztatják a kisgyerekek előtt, hogy engem nem szabad túlságosan megszeretni. Pedig igenis fontos vagyok, és közismert! Ám még az iskolákban is tabunak számít, hogy beszéljenek rólam. Nem illik.Csoda hát mindezek után, hogy a gyermek nem tud velem kialakítani egy egészséges, baráti kapcsolatot felnőtt korára? Csoda, ha ő is ezt adja majd tovább a saját gyerekeinek?Esélyem sincs, hogy megszeressenek. Mert nincs, aki megtanítaná nekik, hogyan kell engem szeretni.

Amikor egy család széthullik miattad
Egyre inkább kezdtem magam úgy érezni, mint egy nagyon távoli rokon. Mint valami undok nagybácsi, aki előtt vonakodva nyitnak ajtót, és nem szívesen tárják ki a szívüket sem. Paliék sem engednek már be a házukba. Pedig eleinte családtagként bántak velem, és megbecsültek. Jó barátok voltunk. Aztán jött a gyerek.Gréta a szülés után teljesen megváltozott. Azelőtt adott magára, mosolygós volt, gyakran nevetett. Még szinte most is hallom csilingelő kacaját. Örült az életnek, és örült nekem is. Aztán jött a gyerek, és ő kialvatlanul, lomposan, csapzottan, lebiggyedt szájjal mászkált a lakásban. Már nem örült nekem, de úgy vettem észre, hogy semmi másnak sem. Egyedül a kisbaba körül forogtak a gondolatai. Követelőző lett. Amikor náluk voltam, mást sem  hallottam, mint hogy “Pali! Pelenka kell, meg tápszer, meg majd vegyél hazafelé egy új cumisüveget, át kell alakítani a gyerekszobát is. Jaj, a kicsi már megint kinőtte a rugdalózót! Pali, nem érted, hogy muszáj meleget csinálni a lakásban, nehogy megfázzon szegény?” Meg ilyeneket. Nem is értem, Pali hogy bírta ezt hallgatni nap mint nap. Szegény alig győzte írni a listát, és beszerezni a holmikat. Ő is egyre feszültebb lett. Ő sem tudott már örülni nekem. Csak dolgozott látástól vakulásig. Mi hárman már nem voltunk olyan jó spanok, mint régen. Olyan lettem, mint egy távoli rokon, akitől annyira eltávolodtak, hogy már nem láttak szívesen. Amikor ott voltam, akkor is folyton csak szidtak. Hát leléptem.Nem tudom, mi lehet most velük. Talán ha megbecsülnek, segíthettem volna.

…és ahol szeretnek
Szerencsére azért vannak barátaim szép számmal. Olyanok, akik örülnek, ha látnak, és akkor is hálásak a látogatásomért, amikor csak rövid időre ugrok be hozzájuk, a barátaim nélkül.Az ilyen embereknél annyira jól érzem magam, hogy egyre szívesebben és egyre gyakrabban látogatom meg őket. És viszem a spanokat is. Hiszen jól bánnak velünk. Minden apró kis segítségünket megköszönik. Azt is, amit mások amúgy természetesnek vesznek.Szeretem a hálás embereket, akik elégedettek azzal, amijük van, és akik szívesen látnak otthonaikban. Ilyen helyekre örömmel megyek. Na de nézzenek oda, hiszen most jut csak eszembe, hogy még be sem mutatkoztam. Üdvözöllek, én vagyok a pénz.

Sávváltás

Október 13. szombat, délelőtt 11 óra 20 perc
– Hány halottunk van?
– Egy fiatal pár abban a szürke gépjárműben, és egy felismerhetetlenségig összeroncsolódott áldozat a kék színűben. Ott, a kamion alatt.
– Túlélők?
– Csak a kamionsofőr. Sokkos állapotban van.
– Mikor kérdezhetem ki?
– Nehéz megmondani. Nincsenek rajta sérülések, de az elméjével nagy baj lehet. Folyton azt hajtogatja, hogy a vén szivar meggyilkolta a házaspárt.
– Miféle vén szivar?
– Az, amelyik a kamion alá passzírozódott. Még várjuk az azonosítás eredményét.

Október 13. szombat, reggel 8 óra 42 perc
– Ákos, tudsz jönni egy kicsit?
– Igen apa!
– Édesanyáddal átugrunk a városba elintézni ezt-azt. Igyekszünk vissza, de addig te vagy a férfi a háznál. Rád bízhatjuk a húgodat?
– Persze apa, nem vagyok már gyerek! Most meg mit mosolyogsz?
– Tudom. Hiszen te egy kész tizenöt éves fiatalember vagy. De Ágika még csak hét éves. Figyelj rá, kérlek, amíg odavagyunk.
– Rendben apa, bízhatsz bennem. Azért cserébe kérek ám valamit!
– Ha-ha! Mi ez fiam, zsarolás? Ne aggódj, tudom, melyik a kedvenc söröd. Na, ne örülj ennyire, tudod, hogy csak alkoholmenteset kapsz!
– Ja, limonádét…
– Szólnál édesanyádnak, hogy indulunk?
– Ja. És vigyázzatok magatokra!
– Úgy lesz, fiam!

Október 13. szombat, délelőtt 10 óra 48 perc
– Úgy örülök, hogy Ágikának találtam pónilovas bögrét! Már hetek óta ezzel nyaggatott. Csak azt nem értem, miért vettél Ákosnak sört?
– Ugyan már, hiszen alkoholmentes. Különben megérdemli a jutalmat, amiért gyerekfelügyeletet vállalt, nem?
– Ó egek! Ez meg mi a jóistent csinál itt előttem?
– Hm?
– Nézd már! Ötvennel megy kilencven helyett! Nem zavarja, hogy már lakott területen kívül vagyunk?
– Nyugi szívem, majd a kanyar után leelőzöd.
– Akkor sem értem. Aki fél a sebességtől, az miért nem ül buszra?
– Hagyd már! Figyeled, hogy vezet? Teljesen rá van tapadva a kormányra. Úgy markolja, mintha az élete múlna rajta. Biztos nem lát jól.
– Az igen! Neked viszont jó szemed van. Én innen azt sem…
– Jézusom, ez átmegy a felezőn! Vigyáááázz!!!

Október 13. szombat, délelőtt 10 óra 47 perc
– Itt Táncoslábú Aszfaltbetyár! Ki van az éterben? Vétel!
– Szevasz, Táncoslábú! Itt meg Vidám Sörhas. Vétel.
– Rég hallottam azt a rekedtes hangodat. Merre csavarogtál?
– Megszületett a negyedik kölyköm. Kivettem néhány hét szabadságot, hogy az asszony ne dünnyögjön. Vétel.
– Akkor most bele kell taposnod a gázba, öreg haver. Nem lehet könnyű egy ekkora szaporulatot eltartani.
– Nekem mondod? Csak a havi pelenkaadagért több száz kilométert kell lenyomnom!
– Ó, hogy húzná bele az anyjába! Mér’ akar ez a sávomba jönni?! Úristen!…

Október 13. szombat, délután 14 óra 38 perc
– Mikor beszélhetek a sofőrrel, doktornő?
– Akár most is bemehet hozzá, de nem hiszem, hogy sokkal többet mondana magának, mint nekem.
– Azért mégis megpróbálnám kikérdezni. És köszönöm.
– Nyomozó úr! Öt percet engedélyezek.

– Üdvözlöm, Varga nyomozó vagyok. Feltehetek néhány kérdést a balesettel kapcsolatban?
– Kérdezzen.
– Lehetett valami oka a sofőrnek, hogy átment az ön sávjába?
– Az égvilágon semmi. Tiszta volt a terep.
– A másik személyautó sofőrje betartotta a követési távolságot?
– Abszolút. Ő teljesen vétlen volt.
– Ön szerint elkerülhető lett volna a baleset?
– Teljes mértékben.
– Kifejtené?
– Nézze, nyomozó! A fülkémből tisztán láttam a sofőrt. Egy százéves múmia volt! Ráfeküdt a kormányra, úgy szorította, úgy tapadt rá, mintha előrehajolva jobban látott volna. Aztán egyszer csak, minden ok nélkül átjött a sávomba, érti? Pont elém! Hirtelen a fékre tapostam, és ösztönösen balra rántottam a kormányt. De már nem tudtam elkerülni az ütközést.
– Értem. Folytassa, kérem.
– Tudja, ezzel azt értem el, hogy a házaspár útjába kerültem. Talán ha nem rántom el a kormányt…
– Ne eméssze magát, nem magán múlt.
– Nem, nem rajtam múlt. Hanem tudja kin? Az orvoson, aki engedélyezte annak a közveszélyes múmiának a jogsija megújítását! Elkerülhető lett volna a baleset!! Csak kapnám el azt az orvost, aki ezt csinálta! Megrángatnám azt a fehérköpenyes grabancát!
– Ne izgassa fel magát, kérem! Uram! Rosszul van? Nővér! Jöjjön gyorsan! A beteg elvesztette az eszméletét!

Október 13. szombat, délután 15 óra 13 perc
– Még itt van, nyomozó úr?
– Tudni akartam, mi van a sofőrrel.
– Meghalt.
– De hiszen, …egy órája sincs, hogy beszéltem vele.
– Tudom, sokkoló a hír. Életerős volt, alig több negyven évesnél. Semmi kórelőzmény.
– Mi lehetett a halál oka, doktornő?
– Nehéz megmondani. Talán a stressz, a tehetetlen düh. Vagy a bűntudat.
– Vagy mindhárom.
– Igen. Mi mindent megtettünk, de…
– Volt családja?
– A felesége. És két kicsi gyerek.

Október 11. csütörtök, reggel 9 óra 14 perc
– Foglaljon helyet! Milyen ügyben jött?
– Itten van a papiros a doktor úr pecsétjével, hogy megújítsák a jogosítványomat.
– Alkalmasnak találta önt?
– Hát persze, kisasszony! Mit csudálkozik ezen? Nem vagyok én egy eldobnivaló öregember!
– Nem úgy értettem, bocsásson meg! No lássuk! Előbb beviszem a gépbe az adatokat.
– Csak nyugodtan, kisasszonyka, nem sietek én sehová sem.
– Néhány iratot alá kell írnia. Itt, …és itt legyen szíves. Ez a példány pedig az öné. Ez lesz az ideiglenes jogosítványa, amíg ki nem postázzuk az eredetit.
– De vezethetek vele, ugyi? Tudja, az asszony mán nagyon vágyik a fiunkho’, de rokkant, oszt nekem kell vinnem a kocsival.
– Persze, ez a papír egyenértékű a jogosítványával. Legyen az iratai között, ha vezet!
– Úgy lesz, kisasszony. A viszon’látásra!

Október 13. szombat, reggel 9 óra 02 perc
– Elmentem bevásárolni, asszony! Mit hozzak neked?
– Várjál öreg! Tán nem a kocsival mégy? Hisz’ folyton kótyagos vagy! Még baj lesz.
– Ne károgjál mán! Jövök meg megyek. Oszt úgyis lassan vezetek, mi baj lenne? Ej, most meg mit pityeregsz?
– Régebben is megvolt a kocsink, mégse vittél el egyszer sem a kisfiunkhoz. Most sem akarsz. A boltba bezzeg el tudsz menni!
– Nem hiányzunk mi mán annak a kölyöknek! Hagyjad mán abba a bőgést, asszony! Ehh, én mentem.

Október 11. csütörtök, reggel 8 óra 13 perc
– Kérem a következőt! Á, Pista bátyám! Hogyhogy ilyen korán? Jöjjön be!
– Doktor úr, segítsen rajtam! Meg kéne újít’ni a jogosítványt, oszt mán csak a maga pecsétje hibádzik.
– Ejnye, hát minek az magának? Nyolcvan éves elmúlt, járhat ingyen tömegközlekedéssel.
– Drága doktor úr, nem magam miatt, hanem az asszonyér’. Nem tud az mán mozogni, de minden nap siránkoz’, hogy kimenne a fiunkho’ a temetőbe. Megígérem magának, hogy ki se teszem a lábam a falubúl.
– No jól van, Pista bátyám. Aztán tényleg ne közlekedjen forgalmas utakon! Tudja, hogy a gyógyszerek, amiket szed, mennyire tompítják a reflexeit!
– Áldja meg az Isten, doktor úr!
– Nem áldás kell nekem, Pista bátyám! Százezer forint lesz.