Novelláim

Borítékok a fa alatt

Az elmúlt év nem sikerült valami fényesen Melinda életében. Bárhogyan is igyekezett, nem tudta megmenteni kapcsolatát Győzővel. Még a másfél éves kislányuk sem jelentett a férfi számára elég erős kapcsot ahhoz, hogy szép családjával maradjon. Hiába, vannak olyan szépségek, akik elvakítják az ember szemét. Csakhogy az a fajta szépség mulandó…

Közeledett a karácsony. A város ünneplőbe öltözött. Az utcákon mindenfelé ajándéktasakokkal felszerelkezett járókelők siettek a dolgukra. Melinda a harmadik emeleti lakásából figyelte a nyüzsgést, karján Lillácskával, szívében magánnyal. A zárt ablakon keresztül csak tompán jutott el hozzá a forgalom zaja. Arra gondolt, hogy talán neki is ideje lenne beszerezni néhány ajándékot. “Ugyan, kinek?” ‒ töprengett magában. ‒ “Győző faképnél hagyott minket az egész népes rokonságával együtt. Veszek anyuéknak valami kedves apróságot, és ezzel részemről kifújt a szent ünnep.”

Melinda szorosabban ölelte magához kislányát, és elhalmozta gyengéd puszikkal. A gyermek boldogan kacagott, és apró karjaival szorosan átölelte édesanyja nyakát.

A meghitt pillanatot a telefon folyamatos pittyegése zavarta meg. Az elmúlt egy évben Melinda eléggé bezárkózott. Nem igazán tartotta a kapcsolatot ismerőseivel. Most azonban eluralkodott rajta a kíváncsiság. Leült a franciaágyra, Lillát az ölébe ültette, és elvette az éjjeliszekrényről a telefonját. Az üzeneteket olvasva melegség öntötte el a szívét.

‒ Nahát! Emlékszel még Ági nénire, kicsikém?

A gyermek angyali kíváncsisággal tekintett anyjára. Melinda ismét elámult kislánya gyönyörű égszínkék szemein, aranyszínben göndörödő fürtjein. Győzővel mindketten barna szeműek, és sötét, már-már fekete hajúak. Milyen csodálatos, hogy ez a drága gyermek az anyai nagyanyja ragyogó szépségét örökölte!

‒ Nem emlékszel rá, ugye? ‒ folytatta Melinda gyengéd hangon, miközben kislánya hátát simogatta. ‒ Együtt ünnepeltük nyáron a harmincötödik szülinapunkat. De te akkor még csak egy éves voltál.

A gyermek felkacagott, és előrenyújtotta a mutatóujját.

‒ Igen, egy! ‒ nevetett Melinda is. ‒ Ügyesen mutatod.

Visszatette telefonját az éjjeliszekrényre, és miközben Lillát ringatta, elmerengett a múlton.

Ágival a debreceni élményfürdőben ismerkedtek össze, ahol mindketten pénztárosként dolgoztak. Melinda tanította be újdonsült kollegináját. Néhány hét múlva külön műszakba kerültek, addigra azonban összebarátkoztak. Onnantól kezdve többször is úgy intézték a szabadságukat, hogy együtt tudjanak nyaralni. Szinglik voltak, felszabadultak, kalandvágyók. És fiatalok! Hm… hiszen ennek már tíz éve!

Melinda mesélni kezdett Lillának, aki békésen, összekuporodva ült az ölében, és álmosan pislogott.

‒ Képzeld csak, micsoda mesés kalandokba keveredett Ági néni! Amíg a fürdőben dolgozott, elvégzett egy gyógymasszőr tanfolyamot. És azután elbúcsúzott tőlünk, és elköltözött Angliába. Bizony, olyan messzire ment! ‒ Melinda sóhajtott egy nagyot, majd folytatta a történetet. ‒ Ott aztán nagyon puccos helyeken dolgozott ám. Csilli-villi hotelekben. Egyszer még Leonardo DiCapriót is megmasszírozta, hitted volna? Látod, micsoda mázlista ez az Ági néni? De nem jött össze vele, nem-nem! Annyira azért nem szerencsés.

Mintha csak édesanyja szavaira reagálna, Lilla dünnyögött valamit.

‒ Á, azért annyira nem kell őt sajnálnod! Hiszen abban a hotelben ismerte meg a férjét. Egy tüneményes francia pasit, Antoine-t. Vele még nem találkoztam. Nyáron Ági nélküle jött haza pár napra. Na, de most jön a lényeg, kisszívem!

Melinda hatásszünetet tartott, ránézett az ölében szuszogó angyalkájára, és suttogva folytatta.

‒ Ági azt írta, hogy karácsonykor hazautazik a szüleihez Antoine-nal együtt, és minket is meglátogatnak. Annyira szuper lesz! Azt is írta, hogy ha nem baj, akkor velük tartana a bátyja is. Őt még nem ismered, kicsikém. Én is kétszer, ha láttam életemben. Mondjuk arra azért emlékszem, mennyire helyes.

Melinda elpirult, az ajkába harapott, és lepillantott a lányára, aki békésen szunyókált az ölében.

‒ Na szóval, jön Bálint is. Csak tudod fura, hogy a felesége nélkül… az egy rémes hárpia. Ági sokat panaszkodott nekem róla. Elmondta, milyen szörnyen viselkedett, amikor…

Aztán hirtelen észbe kapott.

‒ Jaj, kisszívem, én is milyen rémes vagyok! A mami elkezdett neked pletykálkodni. Ez igazán nem szép dolog, nem-nem. Te soha ne legyél pletykás, jó, angyalom?

Elérkezett a szenteste. Melinda igazán kitett magáért. A lakása makulátlanul ragyogott, az ebédlőben csupa finomság sorakozott az étkezőasztalon, ő pedig Lillával együtt kicsinosítva, a legszebb ünneplő ruhájában várta a vendégeket. Izgult, de nem értette, miért. Hiszen Ágival testvérekként szerették egymást, Ági férje pedig egy végtelenül nyugodt, kedves ember. Akkor csakis Bálint lehet az oka…

Melinda előző nap megpróbált rákeresni a közösségi hálókon, de sehol nem bukkant a nyomára. Meg is kérdezte barátnőjét, hogyan lehetséges ez a mai világban. Mint kiderült, bátyja válása után elmérgesedett a helyzet. Pontosabban az exfeleség lelke mérgesedett el, és mindenféle galádságot művelt Bálint közösségi oldalain. Bálintnak már amúgy is elege lett az egész hazug és álszent közösségi világból, ahol csak a negatív hírekre gerjednek rá az emberek, így kilépett az online térből. Melinda meg tudta őt érteni.

Csengettek. A háziasszony sugárzó arccal nyitott ajtót, és szorosan átölelte barátnőjét.

‒ Ha tudnád, mennyire feldobtad a napomat, amikor írtad, hogy minket is meglátogattok!

Betessékelte vendégeit a lakásba, amelyet belengett a fahéj, a szegfűszeg és a gyömbér édes-fűszeres illata, majd ölbe vette Lillát, és büszkén mutatta be a két férfinak. Bálintnak felragyogott a tekintete.

‒ Milyen gyönyörű kislány! ‒ Majd ránézett Melindára. ‒ Nagyon hasonlít rád. Megfoghatom?

Melinda remélte, hogy sminkje jótékonyan elfedi a pírt, ami elöntötte arcát.

‒ Persze, vedd csak át, addig töltök italokat. Készítettem forralt bort.

Nem bírta tovább. A konyhában elkezdte faggatni barátnőjét, aki mellett ott téblábolt Antoine, a hűtőmágneseket tanulmányozva.

‒ Miért váltak el a bátyádék? És mikor? Mit művelt vele az a rémes nőszemély? És amúgy jól láttam,  Bálint sántít?

Ági elnevette magát. A férjéhez fordult, gyorsan elmondott neki egy mondatot angolul, aki erre visszament a nappaliba Bálinthoz és Lillához.

‒ Oké, nem vagyok perfekt angolból, de azt azért vágom, hogy rólam volt szó.

Melinda tettetett sértődöttséggel nézett barátnőjére, de a következő pillanatban már ő is nevetett.

‒ Na jó, lebuktam! De légyszi ne áruld el a tesódnak, hogy róla érdeklődtem.

‒ Pedig biztosan örülne neki ‒ bazsalygott Ági. ‒ Idefelé a kocsiban ugyanis végig rólad kérdezősködött.

Melindának melegség járta át a szívét. Felgyulladt benne a remény lángja, és elhatározta, hogy nem fogja hagyni kihunyni.

Igazán jól sikerült a látogatás. A kellemes italok, a finom ételek, a felszabadult beszélgetés teljesen elfeledtette Melindával, miken ment keresztül az elmúlt évben.

Az este folyamán megtudta, hogy Bálint sokáig kamionozott, de egy súlyos baleset miatt végleg otthagyta az országutat, és saját vállalkozást indított. Most neki dolgoznak a sofőrök, ő a külföldi fuvarokat szervezi le. A sántítása pedig valószínűleg örökre vele marad. Örülhet, hogy a baleset után a lábait egyáltalán meg tudták menteni.

Melinda a vacsora utáni mosatlan edényeket pakolászta, amikor sorozatban pittyegett a telefonja. Sejtette, ki lehet az. Miután elolvasta az üzeneteket, rápillantott Lillára, aki kíváncsian figyelte őt a székén csücsülve.

‒ Ezt figyeld, kisszívem! Ági néni és Antoine bácsi idén karácsonykor is meglátogat minket.

‒ De jóóó! ‒ lelkendezett a kislány. ‒ És addig hányat kell még aludni, Anyuci?

‒ Lássuk csak ‒ Melinda a hűtő oldalára kifüggesztett naptárra nézett. ‒ Tizenegyet.

‒ Ó, hát az valami borzasztó rengeteg ‒ biggyesztette le Lillácska a száját. ‒ Meg sem tudom mutatni a ujjaimmal.

Melinda elnevette magát.

‒ Így igaz. De hamarabb eljön, mint gondolnád. Szerinted milyen ajándékkal készüljünk nekik? ‒ fordult most Bálint felé, aki elgondolkodva kortyolt bele a sörébe.

‒ Hmm… mi lenne, ha valami élménnyel lepnénk meg őket? Mondjuk elmehetnénk együtt egy szabadulószobába.

‒ Én is mehetek, Apuci? ‒ harsogta a kislány felnyújtott kézzel.

‒ Lillácska, az felnőtteknek való játék.

‒ Hát jól van, akkor ti sem jöhettek az én szabadságos szobámba! ‒ ezzel Lilla durcásan beszaladt a szobájába, Melinda és Bálint pedig egymásra nevetett.

‒ Kamaszodik ‒ vonta meg a vállát vigyorogva Bálint.

‒ Őrület, hogy máris eltelt egy újabb év ‒ szólalt meg Ági, Melinda nappalijának kényelmes foteljébe fészkelve magát. ‒ És milyen nagylány lett Lilla!

Neve hallatán a kislány felélénkült.

‒ Apuci, mikor bontjuk már ki az ajándékokat? És miért ilyen kevés doboz van a fa alatt? ‒ tette csípőre mindkét kezét.

‒ Azért, kisszívem, mert a felnőttek idén borítékokat kapnak a Jézuskától ‒ magyarázta édesanyja.

‒ Ó, hát az nagyon unalmas lehet ‒ vágta rá Lilla, majd a fa alatt sorakozó, szépen becsomagolt dobozok elé guggolt. ‒ Akkor ez mind az enyém?

‒ Bizony, mind a tiéd. De ugye segíthetek kibontani őket? ‒ térdelt mellé az apukája.

‒ Hát jó ‒ egyezett bele a kislány.

Közben Melinda kiosztotta a borítékokat. Sógornője és Antoine a szabadulószoba jegyeit találta a sajátjában, és néhány kedves sort magyarul és franciául írva, cirádás betűkkel. A Bálintnak szánt borítékra pillantva Melindának mosolyra húzódott a szája. Át is nyújtotta férjének az ajándékot. Alig várta, hogy lássa az arcát, amikor kibontja.

‒ Tessék szívem, ez a tiéd.

Bálint kíváncsian bontotta fel a borítékot.

‒ Na nézzük, ebben milyen élmény lesz.

‒ Hát, az biztos, hogy életre szóló ‒ válaszolta Melinda, és végigsimított a hasán.

‒ Úgy tudtam! ‒ kiáltott fel Ági. ‒ Ismerlek, te soha nem hagynád ki a karácsonyi koccintást. Gratulálok, drágáim!

Bálint elhomályosult tekintettel nézte a kezében tartott ultrahangos képet.

‒ Kiköpött apja! ‒ jegyezte meg mosolyogva, és büszkén mutatta meg húgának és sógorának.

‒ Ahh, csodaszép! ‒ suttogta meghatottan Ági. ‒ És most lássuk a te ajándékodat! ‒ pillantott barátnőjére.

Melinda is kíváncsi volt rá, vajon mi lapul vastag, A4-es méretű borítékjában. Levette róla a piros selyemszalagot, és az ölébe borította a tartalmát. Sok-sok színes fényképpel találta szembe magát, és egy szerződéssel.

‒ Uramisten! ‒ kapta szája elé a kezét.

‒ Mi a baj? ‒ kérdezte Ági izgatottan?

‒ Baj? Hiszen ez életem legszebb napja! Hát sikerült! ‒ fordult párjához Melinda. ‒ De hogy csináltad?

‒ Tudhatnád, milyen jó a beszélőkém ‒ kacsintott Bálint a feleségére.

‒ Áruljátok már el, hogy mi az! ‒ szólt rájuk Ági. Mellette Antoine is kíváncsian nyújtogatta a nyakát.

‒ Ez a mi álomotthonunk. Nézzétek, így néz ki teljesen berendezve. És a hatalmas udvaron akár három kutya is elszaladgálhat a gyerkőcökkel.

‒ Plusz két macsek ‒ toldotta meg Bálint vidáman.

‒ Ahh, köszönöm, szívem!

Melinda boldogan ölelte át férjét, és magában hálát adott csodálatos családjáért, és álomszép életükért.

Vaktában kitalált történet

Civakodás hangjára ébredtem. A nem éppen szalonképes szavak éles lövedékekként csapódtak körülöttem. Vaksötét volt a szobámban, hiszen télen még a nap sem hajlandó felkelni hét óra előtt.

A két civakodó szobatársaim személyében örvendeztetett meg kora reggel. Húszéves somogyi suttyó vagyok, a Pécsi Tudományegyetem lelkes diákja.

Szóval, az elvakult kijelentéseknek, amelyeket ez a két jómadár egymás fejéhez vágott, persze sértődés lett a vége. És csend. Áldásos csend! Azt hittem, aludhatok tovább. Ám a következő pillanatban egy vaku villant a képembe, majd harsány nevetés szaggatta dobhártyáimat. Ezek szerint az egész csak vaklárma volt.

– Haha, roppant viccesek vagytok, röhög a vakbelem – szólaltam meg rekedtes hangon.

– Tök mókás fejed van, amikor durcásan aludni próbálsz – hahotázott Tomi, tipikus röfögő hangján.

– Remek, most már ki kell mennem a klotyóra – zsörtölődtem tovább.

Két karomat mereven magam előtt tartva elóvakodtam az ajtóig, természetesen végig vakoskodva. Nagy nehezen kitapogattam a villanykapcsolót a falon, és felkattintottam. A hirtelen felvillanó erős neonfény teljesen elvakított. Szemeimet dörgölve mérgesen a szobatársaimra ripakodtam:

– Aztán mire visszajövök, a pofátokat csapjátok vigyázállásba! Világos?

– Mint a vakablak! – válaszolták szinte egyszerre.

Ez az elcseszett reggel megalapozta az egész napomat. Az anatómia óra kellős közepén irgalmatlan hasfájás vett erőt rajtam. Üvölteni tudtam volna a fájdalomtól. És üvöltöttem is!

Vakbuzgó szobatársam, Tomi hívta a mentőket. Sőt, levakarhatatlannak bizonyult, ugyanis jött velem.

A sürgősségi hátsó bejáratánál parkolt le a mentőautó. Tomi bekísért, és ha nem görnyedtem volna hétrét a fájdalomtól, talán őszintén megcsodálom az épületen a díszvakolatot.

Kisvártatva orvos elé kerültem, aki alaposan megvizsgált, majd kijelentette: vakbélgyulladás, azonnal be kell feküdnöm vakbélműtétre. Hú, hát mit ne mondjak, az elkövetkező napokat nem éppen úgy éltem meg, mintha egy önfeledt vakáción vennék részt. Nem csak a fájdalomtól nem tudtam aludni, de még egy kutyával is meggyűlt a bajom. Igen, egy kutyával. Az a vakarcs pont az én földszinti szobám ablaka alatti sövényt választotta arra, hogy éjszakánként alatta húzza meg magát. Az ártatlanja azzal szórakozott, hogy minden percben vakkantott egyet-kettőt. A fene a bundáját!

No, de csak eljött a szabadulásom napja. Végül is a belem nem vakult meg, ha-ha. Oké, viccet félretéve, tiszta vakszerencse, hogy a legjobb orvoshoz kerültem. Nagyobb baj is történhetett volna.

Szóval, sikeresen kivakartam magam a kórházi környezetből, és indultam volna vissza a koleszba, amikor az út túloldalán megláttam egy fiatal, vak lányt. Bal kezében póráz, melynek végén vakvezető kutya, jobbjában szorosan markolta táskáját. Tanácstalanul álldogált kutyája mellett.

Odamentem hozzájuk, és akkor láttam, hogy az az ártatlan jószág egy vakondtúrást szimatol izgatottan, mellső mancsával kapargatva azt. Ekkor a vakondlyukból előbukkant egy vakond, és a kutya mancsába harapott. Szegény jószágon vakrémület lett úrrá. Fájdalmasan felvonyított, gazdája lábához hátrált, majd lehuppant a fenekére. A lány lehajolt hozzá, és megnyugtatóan simogatta hűséges társát. Az állat megrázta magát, vakarózott egyet, aztán megnyalta gazdája kezét.

– Jól van, Ficánka, nincs semmi baj.

Ekkor, hogy a lány ne ijedjen meg, visszafogott hangon megszólítottam, majd bemutatkoztam neki. Ő is megmondta a nevét: Ariel. Gyönyörű, akárcsak ő maga. Szépsége teljesen elvakított. Vakmerőségemben elvettem tőle a pórázt, megfogtam a kezét, és segítőkészen ezt mondtam:

– Gyere, segítek neked hazajutni.

Ő azonban ezt rossz néven vette.

– Hé, mit képzelsz? Vaktában szedsz fel vakokat az utcán? Különben meg honnan veszed, hogy hazafelé igyekszek?

Engem azonban egy vakolókanállal sem lehetett volna levakarni róla. Tapadtam rá, mint a vakolat. Én magam sem értem, mi ütött akkor belém.

Kitartásom nem hozta meg gyümölcsét, meglehetősen illetlen szavak hagyták el Ariel száját. Vaksága nem akadályozta meg abban, hogy megvédje magát: táskájából elővett egy éles borotvakést! Vaktában hadonászott vele maga előtt. Ekkor már kutyája is vette a bátorságot, hogy nekem támadjon. Pedig egyébként úgy tudtam, hogy egy golden retriever igen jámbor jószág. Aha! Kivéve, ha gazdája váratlanul kiadja a “Ficánka, szedd szét!” parancsot, amelyet a hű eb vakfegyelemmel teljesít.

Elérkezettnek láttam hát a pillanatot, hogy pánikszerűen elmeneküljek a harcos páros elől. Szerencsére ép bőrrel úsztam meg a vakvágányra futott találkozást.

Vissza akartam menni az egyetemre, ám amikor odaértem, láttam ám, hogy kordonnal körülkerítették az épületet. Kisebb tömeg állt előtte. Rögtön kiszúrtam Tomit, aki felvilágosított, hogy evakuálás miatt szerencsére megússzuk az anatómia témazárót. Valaki betelefonált, hogy bomba van az egyik előadó teremben. Rám villantotta vakítóan fehér mosolyát, miközben észrevettem, hogy idegesen babrálja fekete lávakő karkötőjét. 

Összevont szemöldökkel tettem fel a kérdést:

– Ugye neked még véletlenül sincs semmi közöd a dologhoz?

Erre ő csak legyintett.

– Ugyan, hát olyan vakmerőnek ismersz?

Bosszúsan körülnéztem, és megjegyeztem:

– Kár, hogy elmarad a dolgozat. Látástól vakulásig tanultam rá. Jobb lett volna ma túllenni rajta.

És mintha csak kérésem meghallgatásra talált volna, kiderült, hogy ez az egész vakriadó volt. A délutáni órákat megtartották. Sikeresen megírtam a tesztet.

Másnap hazautaztam a hétvégére szüleim házába. Ahogy átbuszoztam a környező falvakon, és közeledtem szülővárosom, Lengyeltóti felé, egyre könnyebb lett a szívem. Ismerős tavak suhantak el mellettem, a mezőkön lovak legelésztek. Kedvenc madaramat, a vakvarjút is megszemlélhettem, amit sokan úgy ismernek: bakcsó. Boldog gyermekkoromat idézték fel bennem, amikor oly sokszor figyeltem őket a bátyámmal, ahogy magányosan vadásztak halakra, békákra, és különböző vízirovarokra. Tesómmal a másik szórakozásunk az volt, hogy kovakővel a hosszan fennmaradó szikrákat csodáltuk a nyári éjszaka sötétjében.

Megérkeztem végre az otthonunkba. Az udvarra lépve láttam, hogy mostohaapám egy vakolatlan részen pepecsel a ház oldalában.

– Menj be nyugodtan, fiam, én még bevakolom ezt a kis maradékot itt.

Anya éppen ebédhez terített, a sógornőm, Júlia segített neki, a bátyám, Robi pedig a konyhaasztalnál ült. Rendőrként szolgált, egészen addig, amíg egy szerencsétlen kimenetelű lőgyakorlaton egy vaktöltény megvakította. Csak a vakvéletlennek köszönhető, hogy életben maradt. Sokáig depressziós volt, aztán egy barátja megismertette vele a vakírást. A bátyám hamar el is sajátította, ám nem látta értelmét a dolognak, megkezdődött a vakrepülése. Exrendőrként, vakon, pár nélkül teljesen elveszettnek érezte magát. Egészen addig, amíg megismerkedett a feleségével, aki töretlen humorával visszahozta bátyámat az életbe.

– Robi! Gyere már légyszíves, segíts ennek a vakos feleségednek!

Ezen a bátyám mindig jót nevet, hiszen Júlia születésétől fogva gyengénlátó. Életszeretete, humora azonban soha nem hagyja el. A pozitív dolgokkal kapcsolatban pedig vakhitű. Ugyanúgy hisz az ima erejében, mint a vonzás törvényében, vagy a hála mágneses csodájában, a jóság varázslatában. Hiába ugratta folyton az elején Robi azzal, hogy a spiritualitás a tudomány vakfoltja. Idővel rá is átragadt felesége hite, és miután valóban pozitívan állt a dolgokhoz, élete változni kezdett, ugyanúgy az anyagi javak terén, mint a kapcsolataiban. Még annak az embernek is meg tudott bocsátani, aki a vakságát okozta.

Végre mind asztalhoz ültünk, és mielőtt nekiláttunk volna az ebédnek, anya feltette a szokásos kérdést:

– Ma ki akarja felszelni a vakarót?

Nálunk családi hagyományként szombaton mindig készül cipó, maradék tésztából.

– Na, add csak ide azt a vakarcsot – szólalt meg bátyám, és vidáman nekiállt a megtisztelő feladatnak.

A nap végén tesómmal ketten elvonultunk a mi kis gyerekkori bunkerunkba, a vakszobába. Ez volt a hálófülkénk. Átkaroltam Robi vállát.

– Tudod, bratyó, még jó hogy nem látod, mennyire kicsi ez a szoba. Hát hogy fértünk el itt ketten? Valahányszor hazalátogatok, mindig mintha zsugorodna egy kicsit.

– Az emlékek teszik – szólal meg Robi. – Ahogy a rossz emlékek halványodnak és gyógyulnak a szívedben, úgy zsugorodik a szemedben ez a hely.

Igen. A rossz emlékek. Apánk részeg kiabálása, az ajtócsapkodás, tányértörés, verekedés hangjai. A bátyám azért lett rendőr, hogy megvédje az olyanokat, mint anya. Én pedig azért tanulok orvosnak, hogy ellássam az olyan sérüléseket, mint amilyenek anyán voltak.

Elszorul a torkom, de azért nagy nehezen sikerül kimondanom:

– A legszívesebben eltüntetném az egészet egy vakajtóval.

Robi kitapogatja a fejemet, megborzolja amúgy is mindig kócos hajamat, és biztatóan ennyit válaszol:

– Amint sikerül teljes szívedből megbocsátanod, már nem akarod befalazni ezt a szobát.

https://www.youtube.com/watch?v=SImSBATmIYY&list=PL-Brem_FWdaV0X2x2JPm3kHkSzNQBET_T&index=79

Vitamin

Tél volt. Metszően hideg szél fújt a kisváros házfalai között. Az égen gyülekező szürke, nagyhasú felhők hófehér hópelyhek születését ígérték.

Ivett szokás szerint késésben volt. Mindössze vitaminért ugrott be munka előtt a patikába. Az influenzaszezon kellős közepén halvány reménye sem lehetett, hogy hamar sorra kerül.

Fiatal volt, egészségesen étkezett, sokat sportolt. Nem neki kellett a vitamin, hanem idős, beteges szüleinek.

Belépett. Az átható gyógyszerszagtól elfintorodott, az odabent uralkodó meleg azonban jólesően ölelte körül átfázott testét. Szeretett csinosan öltözni, ezért még a leghidegebb időkben is csípőnadrágot vett fel, olyan kabátkával, ami nem védte a derekát. Sapkát és sálat pedig esze ágában sem volt viselni!

Szerencséje volt. Csupán egy idős néni állt előtte. Éppen fizetett. Várakozás közben a lány alaposan megnézte magának. Bár kabátján látszott, hogy kissé viseltes, mégis igényes, ápolt benyomást keltett. Bordó kalap volt a fején, amelyet színes, nemezelt gyapjúból készített virágok díszítettek. Ivett elmosolyodott. A néni a nagymamáját juttatta eszébe.

Az idős hölgy egy kisebb szatyor gyógyszerért cserébe egy nagyobb összeget hagyott a gyógyszertárban. Nem igazán akart panaszkodni a patikus hölgynek, mégis megjegyezte, mennyire nehezen jönnek ki beteg férjével a nyugdíjukból, és hogy egy ledolgozott élet jutalma szigorú beosztás szerint élni, valamint nap mint nap a forintokat rakosgatni aszerint, mi az, ami elengedhetetlen, mi az, ami fontos, és mi minden az, amit már nem engedhetnek meg maguknak. A néni multivitamint szeretett volna venni. Ez pedig a legutóbbi kategóriába tartozott. Így csak lemondóan sóhajtott, miközben eltette hatalmas, kissé kopottas kézitáskájába a gyógyszereket, majd elköszönt a patikustól, és elindult kifelé.

Ivett megsajnálta szegény nyugdíjas asszonyt. Mialatt várakozott, feltámadt benne az elhatározás, hogy megszólítja. Fejben el is játszotta a jelenetet. Még a párbeszédeket is kigondolta.

– Elnézést kérek! Meg tetszik engedni, hogy vegyek a néninek egy doboz vitamint?

Az idős hölgy csak nézett rá elkerekedett szemekkel, ezért Ivett gyorsan hozzátette:

– Igazán szívesen megtenném, csak tessék megmondani, mit szeretne, és én boldogan kifizetem.

Ivett már-már attól félt, hogy megsértette a néni önérzetét, ezért visszautasítja a felajánlott segítséget, ám az a következő pillanatban örömkönnyekben tört ki, és hálásan megölelte jótevőjét. Kis híján Ivett is elpityeredett.

Az idős hölgy elengedte Ivettet, két kezébe fogta a lány gondosan manikűrözött kezeit, a szemébe nézett, és végre megszólalt:

– Ki vagy te? Valami angyal, ugye? Téged az ég küldött!

– Akkor megvehetem a vitamint? – kérdezte Ivett reménykedve.

Az idős hölgy visszalépett a pénztárhoz, és kikérte a patikustól a multivitamint. Három havi adagot. Máris boldogan számolgatta, hogy ha a férje és ő is mindennap szedi, akkor is kitart ennek a csúnya vírusos időszaknak a végéig.

Ivett hálás volt, amiért hozzájárulhatott két idős ember immunrendszerének megerősítéséhez. És azért is nagyon hálás volt, amiért megengedhette magának, hogy valami jót cselekedjen. Hiszen miért ne adakozna önzetlenül? Még akkor is, ha tudja, hogy viszonzásképp legfeljebb egy mosolyt és néhány örömkönnyet kap? Miért is ne?

A patikus megjegyezte: ilyet sem látott még, amióta ott dolgozik. Pályafutása alatt nem volt még olyan ember, aki meg merte volna szólítani a másikat, hogy tud-e valamiben segíteni. 

Közben a néni eltette táskájába a megvásárolt gyógyszereket, elköszönt a patikustól, és elindult kifelé. Ivett némán, lehajtott fejjel a pulthoz lépett, és kikérte, amiért bement munka előtt: a vitaminokat idős szüleinek.

Ítélet

Újra és újra ugyanaz a kérdés kattog az agyamban. “Hogy történhetett ez meg velem?”

Kedvenc belvárosi kávézóm teraszán kortyolgatom mandulatejes-fahéjas kávémat. A barátnőmet várom, akivel itt ismerkedtem meg, Londonban, miután öt éve kiköltöztem Magyarországról.

Észreveszem, hogy a szomszéd asztalnál ülő srác rajtam felejtette a szemét. Ezen nem lepődök meg. Mindig is feltűnő jelenség voltam, ám igazából nem törődtem a szépségemmel. Gyakran hallottam, főleg pasiktól, hogy hosszú, szőke hajam micsoda izgalmas kontrasztot alkot kreolbőrű arcommal. Efféle költői túlzásokkal próbáltak levenni a lábamról. Égszínkék szemeimbe sajnos elég sokan belebolondultak, fitos orrom, dús ajkaim pedig mágnesként vonzották a férfiak tekintetét.

Halványan rámosolygok, majd előveszem a telefonomat, és úgy teszek, mint aki nagyon belemerül a tanulmányozásába. Nem akarom biztatni az idegent. Nagyon jól megvagyok a férjemmel. És az újdonsült szeretőmmel.

Igazából harmonikus, boldog házasságban élek. Talán csak egyetlen téma van, amivel nem igazán fordulhatok a páromhoz, ez pedig a spiritualitás. Hosszú évekkel ezelőtt kezdtem el a belső munkát, és az önfejlesztés valóban segített rajtam. Megtanultam, hogyan legyek türelmesebb. Sikerült elengednem dolgokat. Régen nagy gyűjtögető voltam. Mostanra letisztult az életem, kevesebb tárgy vesz körül. Olyanok, amelyek jó érzéssel töltenek el. Az önbizalmam is sokat fejlődött. Most  már elhiszem, hogy bármire képes vagyok. És ami a legfontosabb, hogy végre megértettem egy nagyon lényeges dolgot. Én alakítom a saját valóságomat! Minden pillanatban én döntöm el, hogyan érzem magam, és ez hatással van a jövőm alakulására. Tudatosabb lettem.

A férjem viszont inkább a racionalitás talaján álldogál. Nem érez indíttatást, hogy elinduljon a fejlődés útján. És azt sem érti, hogy ennyire beszippantott a spirituális világ.

Minden akkor kezdődött, amikor beiratkoztam egy főzőkurzusra. A férjemnek akartam kedveskedni azzal, hogy végre megtanulok pár fogást elkészíteni, így nem félkész ételeken és éttermi koszton kellene élnünk.

Az első alkalommal, amikor benyitottam a tanterem ajtaján, ott volt Ő. Milyen érdekes! Egy egyszerű, fehér ajtót kellett csak belöknöm magam előtt, ám ami a túloldalán volt, az örökre megváltoztatta az életemet.

Vincentet megpillantva egy másodpercre elakadt a lélegzetem, ami pedig nem jellemző rám. Ahogy megláttam fakanállal a kezében, hirtelen valahogy mindenről megfeledkeztem. Na igen, még arról is, hogy férjnél vagyok.

Merengésemből a telefon pittyegése riaszt fel. Észre sem vettem, hogy végig a kezemben tartottam.

Eszti írt, hogy kicsit késni fog. Ja, ez gyakran előfordul vele. De legalább szól.

Rendelek magamnak egy málnás muffint, elkezdem csipegetni, és újra a múltba révedek.

Azon az estén én is késtem a tanfolyamról, így már csak egyetlen szabad munkaasztal maradt. Természetesen Vincent mellett.

A bemutatkozás után könnyed beszélgetésbe kezdtünk, miközben az oktató utasításait próbáltuk követni. A teremben sülő hagyma és fokhagyma ínycsiklandó illata szállt, a zenei hátteret pedig a készülő ételek alatt sercegő zsiradék adta. Azon kaptam magam, hogy önfeledten kacagok. Vincent egy igazi bohóc volt. Egy szívdöglesztően jóképű bohóc. Magas, széles vállú, barna, lazán kócos hajjal, és azok az igéző zöld szemek…

Az viszont meg sem fordult a fejemben, hogy bármi is lehetne köztünk. Hiszen boldog házasságban élek, mindent meg tudok beszélni a férjemmel. Jó, a spiritualitás témakörét elkerüljük, pedig fontos része az életemnek. De ezenkívül tényleg mindenben egyetértünk. Különben világéletemben elítéltem azokat, akik félrelépnek. Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, hogy egy felnőtt ember megcsalja a párját, átverje a másikat, eljátssza a bizalmát. Hiszen a hűség döntés kérdése, nem?

Kényszeredetten elmosolyodok. Eszembe jutott ugyanis egy régi ismerősöm, akivel tíz évvel ezelőtt volt egy rövid, laza kapcsolatom. A fickó körülbelül két éve bukkant fel ismét az életemben. Ő még mindig Magyarországon él, bár a munkája miatt évente egyszer-kétszer át szokott repülni Londonba. Egy ideig elég sűrűn váltottunk üzeneteket messengeren. Sokat mesélt a nőjéről, akivel eléggé a végét járja a kapcsolata… Mindent megtett azért, hogy újra ágyba vigyen. Bókolt, elmesélte erotikus fantáziáit velem kapcsolatban, képeket küldözgetett a kigyúrt, meztelen felsőtestéről. Tudja nagyon jól, hogy gyengéim a széles vállak. Bevallom, van bennem némi kacérság, és a hiúságomnak is jólesett a kitüntetett figyelem. Két alkalommal is lett volna lehetőségem, hogy eltöltsek vele egy-két pásztorórát, ám egyszerűen nem vitt rá a lélek. Nem tudtam volna megtenni.

A mostani helyzet azonban teljesen más. Azon az estén valami elkezdődött köztem és Vincent között. Valami megmagyarázhatatlan, és elkerülhetetlen.

Onnantól kezdve rengeteget chateltünk. Eleinte általános dolgokról. Megbeszéltük a könyvélményeinket, mi történt velünk aznap, ilyenek. Képeket is küldözgettünk egymásnak. Semmi pikánsat! Ártatlan kajás képeket.

Nagyon bejött, hogy érti, miről beszélek. És nem csak azért, mert mindketten az angol nyelvet használjuk. Pontosan át tudja érezni, hogy valójában mit akarok kifejezni; mi van a lelkemben. Hiszen ő is pontosan azon a belső fejlődési úton megy keresztül, mint én. És mindig figyelmesen hallgat, bármiről is beszélek. Egyenesen a szemembe néz, én pedig tudom, hogy tényleg őszintén érdekli, amit mondok.

Határozottan azt érzem, hogy az Univerzum a megfelelő időben egyszerűen az életembe helyezte Vincentet. Mint egy szereplőt életem színjátékában, odatették nekem abba a terembe.

Igazából akkor vesztem el, amikor a tanfolyamon harmadik alkalommal főzőcskéztünk együtt, és ő “véletlenül” hozzáért a kezemhez, majd ártatlanul megjegyezte:

– Olyan édes vagy!

Onnantól kezdve napi szinten kedveskedett nekem valami szívet melengető, aprócska megjegyzéssel.

Alig egy hónap telt el a megismerkedésünk óta. Tél vége volt, még mindig hamar sötétedett. Megbeszéltük, hogy délután sétálunk egyet a közeli parkban.

Önfeledten beszélgettünk, élveztük a természet tisztaságát, frissességét. A parkban hatalmas, százéves fák voltak. Mintha csak egy erdőbe keveredtünk volna.

Vincent előrukkolt egy bohókás ötlettel. Egy játékot akart játszani. Megálltunk egymással szemben. Olyan közelről kellett egymás szemébe nézni, amíg úgy tűnt, hogy a szempár egybeolvad.

– Nahát, küklopsz lettél! – kacagtam fel.

Hosszan felsóhajtott. Átölelt, és megpuszilta a homlokomat. Majd az orromat. Aztán az arcomat. Nem ellenkeztem. Szánk kisvártatva egymásra talált. Gyengéd, félénk csókokat váltottunk. Vincent szorosabban ölelt. Eltűnt minden gond, kitisztult minden gondolat. Csak ízlelgettük, csókoltuk egymást odaadóan, egyre bátrabban.

Arra eszméltem, hogy ránk sötétedett. Vajon mennyi ideje állhattunk ott összeölelkezve, megfeledkezve a világról?

Kézenfogva indultunk el a park bejárata felé. Egy darabig nem szólaltunk meg. Olyan természetes volt minden.

Hirtelen megtorpantam. Szembefordultam Vincenttel, mélyen a szemébe néztem, és mindkét kezemet határozottan a mellkasára tettem.

– Ajaj, most mondani fogsz valamit – nyögött fel ijedten.

– Férjnél vagyok! – szakadt ki belőlem.

Ezt Vincent persze már az elején tudta. És nem is akart beleavatkozni a házasságunkba. De amikor két olyan lélek egymásra talál, akik évek óta bolyonganak ezen a Földön, a másikat keresve…

– Akkor ennyi volt, fejezzük be? Ne is találkozzunk többet?

– Én… nem… ezt mondtam – válaszoltam lassan, ám határozottan. Szívem mélyén éreztem, hogy bármi is vár rám, azt nekem most meg kell tapasztalnom. Át kell élnem, milyen érzés, ha…

Kezemet a kezébe fontam, és újra elindultunk. A fekete égen fényesen ragyogó csillagok jelezték, hogy ennek a napnak vége van.

Eljött a búcsú ideje. El kellett érnem az utolsó metrót, amivel még idejében hazaérhetek. Haza, a férjemhez. Biztosan tudtam, hogy egy szót sem fogok szólni arról, mi zajlik bennem, és egyáltalán, hogy egy másik férfi karjaiban kötöttem ki.

– Tudod, mit éreztem, amikor ott álltunk a fák között összesimulva? – kérdeztem Vincenttől.

– Na mit?

Rám tekintett, és kézfejével finoman megcirógatta az arcomat.

Egymásra mosolyogtunk.

– Tisztán éreztem a szívemben, hogy a lelkeink örülnek, mert végre megtaláltuk egymást.

– Ez nagyon édes! – lelkendezett. Egy gyors csókot lehelt a számra, és a fülembe súgta. – És te is édes vagy.

Csak álltunk egymással szemben, majd szorosan átölelt. Úgy, hogy a szívünk is összeért. Nem kellettek szavak. Mindent értettünk.

Ahogy kifelé sétáltunk a parkból, a békés természetből, vissza a rohanó, zajos, ember uralta világba, éreztem, hogy új fejezet nyílt az életemben.

Hat éve kezdtem el az önfejlesztést, épp harminc évesen. Rengeteget változtam azóta. Türelmesebb lettem, tudatosabb döntéseket hozok a mindennapjaimban, elfogadóbbá váltam embertársaimmal. És sokat tanultam. Megtanultam például, hogy az életben nincs jó vagy rossz. Tapasztalás van. Leckék, amelyekből tanulunk, amik által fejlődünk.

Miután megismertem Vincentet, valahol olvastam egy mondatot, ami nagyon megragadt bennem. Most értettem meg igazán az értelmét. “Mindenkinek meg kell élnie azt a szituációt, amit megítélt.”

Világéletemben elítéltem a csalókat. És lám, most én is hűtlenné váltam.

Senkinek nem beszélhetek arról, mi zajlik most az életemben, a lelkemben. Ezt magamban kell rendeznem. Férjes asszony vagyok, egy hét évvel fiatalabb szeretővel, lelkiismeret-furdalás nélkül. Ezért engem is mindenki elítélne, természetesen.

Végre befutott Eszti. Időközben a szomszéd asztalnál ülő srác eltűnt. Velem ott maradt a vívódás. Mennyivel könnyebb lenne a lelkem, ha kibeszélhetném magamból ezt az egészet. Annyira megkönnyebbülnék egy vallomástól! Az elmúlt évek alatt a barátnőmmel igazán szoros kapcsolat alakult ki közöttünk. Neki bármit elmondhatok. Bízhatok benne.

Eszti lehuppant a velem szemben lévő székre. Kifújta magát, majd megszólalt:

– Hú, csajszi, te csak úgy ragyogsz! Na, mesélj, mi van veled?

Egy pillanat lenne az egész. Csak ki kellene mondanom, hogy megismerkedtem valakivel.

Esztire mosolygok, és mesélni kezdek. Az új munkámról.

Nagymama

Büszkén állíthatom, hogy nagyon szép menyecske voltam. Székelyudvarhelytől nem is messze, egy kicsiny zsákfaluban, Mátisfalván éltem édesszüleimmel és hat testvéremmel. Szűkösen ugyan, de azért boldogan éltünk. Jószág mindig volt az udvaron. Édesanyám varrónő volt, így mindig szép ruhában jártunk, még ha kissé viseltes anyagból készültek is a darabok. A divattal akkoriban a kutya sem törődött. Örültünk, hogy minden napra megvan a betevőnk és van fedél a fejünk fölött.

Képzeld, tegnap azért voltam tökre kibukva, mert nem volt a méretemben az a bőrnaci, amit kinéztem a kedvenc üzletemben. Annyira gáz volt, hogy nem fértem bele az eggyel kisebb méretűbe! Ott rögtön el is határoztam, hogy fogyózni fogok. Másnaptól, persze, mert shoppingolás után aznap még elmentünk iszogatni a csajokkal. Anyám szerint tizenhat évesen nem kellene bárokban tölteni az időmet. Jaj, olyan maradi!

Az egyetlen szórakozásunk a tánc volt. Évente kétszer zenés mulatságot rendeztek. Tizenhat éves korunk után arra elmehettünk. De csak úgy, ha volt velünk férfi kíséret. A bátyáimmal érkeztem az első ilyen bálba. És ott láttam meg a Nagyapádat. Hej, milyen fess katona volt! Mind közül a legdélcegebb.

Annyira ciki, hogy még mindig nincs pasim! Tök bénának érzem magam. Pedig van egy srác, akire eléggé rá vagyok kattanva. Eggyel felettem jár suliba, és marha sokat chatelünk. Jókat szoktunk röhögni a cicás mémeken. Folyton ilyeneket küldünk egymásnak, Nem értem, miért nem hívott még el randira. Talán nekem kellene rányomulnom?

Szinte rá sem mertem pillantani. Pedig Ő egész este le nem vette a szemét rólam. Nem is táncolt senki mással! Egyszer-kétszer elkapta a pillantásomat, de olyankor mindig elpirultam… A mulatság végén engedélyt kért az egyik bátyámtól, hogy hazakísérhessen. Nem merte megfogni a kezemet még a kapuban sem. De örök hűséget fogadtunk egymásnak, akkor este.

Hát ezt nem hiszem el! Amikor már összejött volna a dolog ezzel a helyes sráccal, akkor bejelentették, hogy világjárvány van, és nem mehetünk sehová! Még suliba se! Ráadásul bezártak az üzletek is. Nem tudok menni shoppingolni. Tökre unatkozok! Már a netezést is unom. Azt mondják, mindenki maradjon otthon, mert úgy biztonságos. Hja, meg halál unalmas is…

És megtörtént az elképzelhetetlen. Eladták az országunkat. A saját hazánkban nem voltunk már biztonságban. Aki tudott, felpakolta a szekérre személyes holmijait, de csak ami ráfért, és menekült. Száműzötté váltunk. Hontalanná. Nincstelenné. Csodával határos módon Nagyapóval azon a napon megtaláltuk egymást. Onnantól fogva soha egy napnál tovább nem voltunk távol egymástól… Kérte, hogy menjek vele. Könnyes búcsút vettem édesszüleimtől és testvéreimtől. Soha többé nem láttam őket. Mi kettecskén pedig Pécsett telepedtünk le. Fészket raktunk, és családot alapítottunk.

Anyám azt mondja, fogjam be a számat, és örüljek neki, hogy nem kell nélkülöznünk. Meg hogy hálát kéne adnom, amiért megvan mindenünk. Folyton azzal jön, hogy nektek mennyire keményen meg kellett dolgoznotok mindenért. Példát kellene vennem rólatok, amiért annyi áldozatot hoztatok, hogy tisztességgel felneveljétek a gyerekeiteket. És hogy még egy olyan jó anyós, mint Te voltál, nincs még egy a Földön. Respekt érte, frankón, de úgy gondolom, hogy az a világ már elmúlt. Én ki akarom élvezni a szabadságomat! Azt, hogy bárhová utazhatok, amikor csak kedvem tartja, és akkor, amikor akarok!

Az volt az utolsó utazásom. Életem párjával megérkeztünk új lakóhelyünkre, amit hosszú, hosszú évek alatt sikerült az otthonomnak éreznem. Neki könnyebb volt, hiszen Pécsett nőtt föl. De mindvégig boldogok voltunk. Nagyon keményen dolgoztunk ugyan, de soha egy szóval sem bántottuk egymást. Egyetlen szívfájdalmam volt csupán: nem jutott időm olvasni. Pedig mennyire szerettem a könyveket! Mit meg nem adtam volna, ha esténként le tudok ülni egy-egy félórára, hogy elmélyedjek a kalandok, szerelmek, izgalmak sokaságában.

Egek! Nem hittem, hogy ez lehetséges, de kajak nincs mit olvasnom! Itthon kell dekkolnom egész nap, már hetek óta, a négy fal között. Imádok olvasni, de már az összes létező itthon fellelhető könyvet kiolvastam. Könyvtárba meg nem lehet menni a hülye vírus miatt. Pedig nekem könyvek kellenek! Az e-bookot utálom. Az nem igazi könyv! Bárcsak vége lenne már ennek a helyzetnek, és visszatérne minden a megszokott kerékvágásba!

…azon a napon örökre megváltozott az életem. Idegen lettem a saját hazámban. 16 óra 32 perckor. Június 14-én. 1920-ban. Soha semmi nem volt már olyan, mint régen.

A varázskarkötő

A harmincnyolcadik születésnapomon lettem félárva. Most, hogy letettem a telefont, tudatosult bennem, mennyi mindenért nem mondtam köszönetet. Anya elment.

A konyhaasztalnál ülök szeretett és békés otthonomban. Éppen reggeliztem, amikor jött a hívás. A húgom közölte a hírt. Ő már hajnaltól mellette volt a kórházban. Én munka után akartam bemenni hozzá.

Képtelen vagyok befejezni a reggelit, noha az élettel teli, szép, színes gyümölcssalátámnak még a felével sem végeztem. Összeszorul a torkom, és egy gondolat suhan át az agyamon: “Isten szomorú. Az angyalok nincsenek messzebb tőle, mint az emberek.” Mit akar ez jelenteni?

Öt éve léptem rá a spirituális fejlődés útjára. Rengeteg könyvet elolvastam a lelki fejlődés témájában, és rendszeresen jártam csoportos meditációkra is. Egy idő után azt vettem észre, hogy tisztán “hallható” üzeneteket kapok valahonnan. Fentről? Az égiektől talán?

Nem. Mindez belőlem jön, a szívem mélyéről.

Ahogy haladtam az utamon, meglepődve és csodálattal tapasztaltam, mennyire felerősödött az intuícióm. Minél inkább hallgattam a belső hangokra, annál varázslatosabb dolgok történtek velem. Valahogy mindig jókor voltam a jó helyen. Talán így tudnám ezt a legkönnyebben elmagyarázni.

Anya soha nem hitt az ilyesmiben. Nem volt vallásos. Nem hitt az angyalokban sem. Ugyanígy az élet apró csodáiban, és a saját teremtő erőnkben sem. Igen. A saját teremtő erőnkben.

Emlékszem arra a bizonyos, meghatározó napra az életemből. Hétéves voltam. Éppen azon a héten kezdtem el az iskolát. Anyától kaptam egy karkötőt. Egy szép, színes, ásványokból összefűzött karkötőt.

Meleg, őszi vasárnap délelőtt volt. Együtt készítettük az ebédet. A húgom ugyan még csak négyéves volt, de ő is besegített. Apró kezecskéivel a citromos-kakaós kalács tésztáját gyurmászta egy hatalmas tálban, én pedig – mivel már nagylány voltam – részt vehettem a főfogás elkészítésében.

Anya mindig nagyon csinosan öltözködött, még otthon is. Kényelmes, halvány rózsaszínű kosztümjét egy virágmintás köténnyel óvta meg. Festett, barna haját laza kontyba tűzte. A szolid smink csak még szebbé varázsolta szelíd arcát.

Végeztünk a hússzeletek panírozásával. Az első adag vígan pirult egy serpenyőben. Ellepte a rotyogó szeleteket a zsír, én pedig kíváncsian figyeltem, ahogyan szép aranybarnává válnak. Már alig vártam, hogy kész legyen az ebéd, és felfalhassak egy egész szelet, forró és omlós rántott husit!

Közben Anya alaposan megmosta a kezét, megtörölte egy tiszta konyharuhába, és felém fordult. Elmosolyodott, a köténye zsebébe nyúlt, és ezt mondta:

– Nézd csak, kislányom! Hoztam neked valamit.

Ezzel elővarázsolt egy csodálatosan csillogó tárgyat! Egy karkötő volt az. Finoman a tenyerembe helyezte.

Örömtől sugárzó arccal néztem fel rá, és megkérdeztem tőle:

– Anya! Ez olyan karkötő, hogy ha kívánok valamit, akkor teljesíti?

Ám Anya ezekkel a szavakkal törte össze hitemet:

– Jaj kislányom, ne butáskodj már! Ez nem varázskarkötő.

Még ki is nevetett, mintha valóban butaságot mondtam volna. Hirtelen émelygés fogott el. Nagyon nehéznek éreztem a konyhában terjengő zsírszagot. És a szívemet is.

A gyerekek még hisznek a csodákban. Ők még érzékelik, tudat alatt felfogják, hogy mennyire csodálatos és tökéletesen működő világban élünk. Illetve, mennyire tökéletesen működő világban élhetnénk…

Ez a jelenet meghatározta egész további, küzdelmes életemet. Ettől a naptól kezdve többé nem hittem a varázslatokban, nem hittem az élet csodáiban, és nem hittem magamban sem. Úgy gondoltam, hogy bármilyen sikert kemény munkával, józan ésszel, erőfeszítésekkel érhetek csak el. És mivel ezt gondoltam, ez volt a meggyőződésem, így is lett.

…egészen harminchárom éves koromig. Akkor ugyanis megismerkedtem azzal az asszonnyal, aki elindított spirituális utamon, és megmutatta a belső erőmet. Azóta teljesen megváltozott az életem, és fantasztikus dolgok történnek velem.

Vicuka észrevétlenül vált az életem részévé. Egyidős Anyával, és ő is mindig nagyon csinos és ápolt, ám ami a belső világát illeti, szöges ellentétben áll Anyáéval. Vicukának köszönhetem, hogy fokozatosan visszatért a hitem. Neki adok hálát, amiért megmutatta, hogyan találhatom meg a belső teremtő erőmet, és hogyan fokozhatom azt.

Jobb kezemmel szórakozottan babrálom a balomon lévő karkötőt, miközben a fura sugallaton elmélkedek. “Az angyalok nincsenek messzebb Istentől, mint az emberek.” Hát persze! Hiszen itt vannak közöttünk, és vigyáznak ránk. De Isten miért szomorú? Talán azért, mert észre sem vesszük az angyalokat? Sőt, el sem hisszük, hogy léteznek, és a javunkat akarják? Pedig mindannyiunknak van őrangyala!

Én már tisztán érzékelem a saját védőangyalomat. Mindig velem van. Lelki szemeimmel látom őt, ezért tudom, hogy hosszú barna haja van, aranylóan fehér ruhában tündököl, és általában három lépésre van tőlem. Néha azonban közelebb jön hozzám. Mint most is. Szinte érzem, ahogy a vállamra teszi a kezét, és vigasztalni próbál.

Tekintetem a karkötőmre siklik, amit öt éve folyamatosan viselek. Valahányszor ránézek, megerősít abban, hogy a teremtő erőm létezik. A könnyeimen át látom a szép, színes, ásványokból összefűzött ékszert. Ez az én varázskarkötőm.

Türelem rózsát terem

Egyik nap…

Mindig is utáltam korán kelni. A délelőttös műszakokat csak kávéval bírom ki, de ma még az a nyavalyás kávéfőző is elromlott a munkahelyemen! Éppen ma, amikor hajnalban összevesztem Bencével. De hát a franc se tehet róla, hogy kómásan levertem a bögrémet az asztalról. Különben is, a pasim fetrenghet egész délelőtt, mert délutánra megy dolgozni.

Hajnal hatkor nagy nehezen elindultam, és csak azért nem késtem le a buszomat, mert árkon-bokron át szaladtam utána. Meg egy bazi nagy pocsolyán keresztül, hiszen mikor máskor romoljon el az idő, ha nem egy ilyen elcseszett napon!…

Csapzottan, zihálva kapaszkodtam a buszon. Érdekes, mi jutott eszembe. Alig múltam húsz, és kifulladok egy nyúlfarknyi futástól. Nem lesz ez így jó! Jövő hónaptól csak le kellene járnom az edzőterembe, ha már úgyis mindig megveszem a havi bérletet.

A munkahelyem felé közeledve egy kicsit az életemen is elméláztam. Pénztáros vagyok a Máv-nál. Nem ez az álommelóm, de még mindig nem igazán vágom, hogy mihez is kezdjek a jövőmmel.

Szóval, térdig sárosan rongyolok be a melóhelyre, egyenesen a kávéfőzőhöz, ahol is szembesülök a tragikus valósággal. Mármint, hogy nem működik a kávéfőző! Mindegy, sokáig úgysem sajnálhatom magam, mert be kell ülnöm a kasszába. Nem értem, hogy a mai világban hogy nem képesek az emberek megtanulni kezelni a jegykiadó automatát? Mondjuk, ha mindenki azt használná, akkor viszont nem lenne munkám.

Az első fél óra csendesen telt, egy-két utazni vágyó jött csak, és kivételesen azok sem hőbörögtek. Na de fél hét után megjelent az ablakom előtt egy vén szatyor, akitől kaptam az ívet rendesen! Bevallom, már akkor rossz érzésem támadt, amikor a pénztár ablakához lépett. Egy termetes vénasszony tornyosult előttem lila hajjal, kislibazöld műkörmökkel, öt kiló aranylánccal a nyakában, és szúrós tekintettel.

Kezdjük azzal, hogy nem is köszönt, csak türelmetlenül elhadarta, milyen jegyet kér. A létező legbonyolultabbat, persze: retúr, helyjegyes, számlára! Hát, bevallom, elsőre elcsesztem a dolgot. Éppen a kinyomtatott jegyeket ellenőriztem, amikor rájöttem, hogy a visszaútra nem adtam helyjegyet az IC-re. Amikor közöltem a hölggyel, hogy sajnos sztornóznom kell, mérgesen kifakadt:

– Nem hiszem el, hogy ilyen bonyolult dolog kiadni egy jegyet! Nahh, sejtettem én, hogy valami nem stimmel, mert máskor nem ennyit szoktam fizetni.

Majdnem kiszaladt a számon, hogy akkor miért nem szólt?! Persze mindig az ügyfélnek van igaza. Ezt a tanfolyamon belénk verték, így nyeltem egy nagyot, és még egyszer elnézést kérve korrigáltam a hibámat. Közben rém kínosan éreztem magam, és baromira frusztrált, hogy még csak vissza sem szólhatok! Csorgott az izzadság a hónom alatt, és éreztem, hogy lángol az arcom. Kínszenvedésem persze nem hatotta meg a “kedves” utast. Még távozóban is azt sipítozta, hogy micsoda hozzá nem értő csitriket alkalmaznak manapság.

A könnyeimet nyeldekeltem. Ez az incidens az egész további napomra rányomta a bélyegét.

Másnap, máshol…

Nem hiszek a véletlenekben. Ma reggel biztosan okkal sikerült jóval hamarabb kiérnem az állomásra, mint ahogy szoktam.

A pénztár ablakához léptem, és mosolyogva üdvözöltem az ismerős arcot. Az a fiatal lányka volt szolgálatban, aki a múltkor véletlenül rossz időpontra adott nekem jegyet. Persze előfordul az ilyesmi. Mondtam is este a férjemnek, milyen bájos volt szegény kislány, amikor zavarában elpirult.

Amíg a jegyre vártam, eszembe ötlött, hogy az üvegablak túloldalán ülő teremtés akár a lányom is lehetne. Nem mintha a gyermektelenségem miatt bánkódnék, hiszen tudatos döntés volt: vagy egy vállalatot vezetek, vagy a háztartást… Csak elgondolkoztam azon, hogy itt van egy önálló, csinos fiatal hölgy, aki immár megállja a helyét a világban. A szülei biztosan büszkék rá.

Talán a merengésem miatt nem tudatosult bennem, hogy máskor nem ennyit szoktam fizetni ugyanezért a jegyért. Mosolyogva figyeltem, mennyire koncentrál a lány, amint a kinyomtatott papírokat ellenőrzi. Összeráncolta a szemöldökét. Valami nem stimmelt.

– Ó, nagyon sajnálom, de a visszaútra nem adtam helyjegyet – pillantott rám bocsánatkérőn.

– Semmi baj. Ha utólag tudom megvenni, nekem az is jó.

Láttam rajta, hogy kissé bizonytalan.

– Ömm, ezt most le kell sztornóznom, és új jegyet kiadnom. Csak mivel kártyás fizetés volt… – a telefonjáért nyúlt, és hozzátette. – Bocsánat, de inkább felhívom a kolléganőmet, mert ilyet még nem csináltam.

– Persze – nyugtáztam a dolgot, bátorítóan rámosolyogva.

Kisvártatva közölte velem, mire jutott. A teljes összeg automatikusan visszautalásra kerül a számlámon, ám most újra ki kell adnia a jegyet.

– Szerintem most készpénzzel fizetek – nyitottam ki ismét a retikülömet.

– Elnézést kérek még egyszer – szabadkozott a kis hölgy. – Még nem tudok mindent.

– Ugyan, semmi baj! Belefér az időmbe, és amúgy sem áll mögöttem sor. Így legalább ezt is megtanulta.

Hálásan pillantott rám meleg, barna szemeivel.

– Köszönöm a megértését!

– Én is dolgoztam hasonló munkahelyen. Sajnos az emberek nem mindig gondolnak bele, hogy mennyire nehéz egy új rendszert megtanulni.

– Így van! – csillant fel a lány szeme, és hálásan elmosolyodott.

Másodszorra rendben ment minden.

Kapcsolatok

Amikor egy férfi utál
Most őszintén! Te szívesen maradnál meg egy olyan házban, ahol folyton lekurváznak? Vagy ahol dühös indulattal, fröcsögve beszélnek rólad? Egy ilyen helyre magaddal vinnéd valaha is a barátaidat?Tudod, eleinte szívesen jártam Ferihez. Rendezett volt az otthona, ő is adott magára, és a munkahelyén is minden rendben volt. Aztán jött ‘Az A Nő’. És mindent tönkretett.‘A Nő’ követelőző volt és folyton elégedetlen. Egyre többet és többet akart. Mindenből. Feriből is. A szerelem pedig olykor érthetetlen tettekre sarkallja az embert. (Legalábbis a külvilág számára érthetetlen dolgokra.) Feri hanyagolta a munkáját, állandóan beteget jelentett, de ha ott is volt a munkahelyén, akkor is a telefonon lógott egész nap, és ‘Azzal A Nővel’ bájcsevegett. Persze hogy kirúgták.Sajnos a dolgok egyre rosszabbra fordultak. Nem volt többé maradásom abban a házban. És ekkor beköltözött ‘A Nő’, mondván, hogy majd ő ráncba szedi Ferit. Majd együtt átvészelik a helyzetet. Kitalálnak valamit.Az a helyzet azonban, hogy mivel egyikőjük sem becsült meg engem, a segítségem nélkül egyre nehezebb lett az életük. Talán, ha őszinte örömüket fejezik ki, amikor néha betoppantam hozzájuk, akkor gyakrabban mentem volna. És vittem volna a barátaimat is. Közösen valóban megoldottuk volna a problémákat. Nem azt mondom, hogy imádniuk kellett volna, vagy bálványozni engem, de ha egy kis szeretetet, egy csepp megbecsülést kaptam volna, akkor maradok, és kihúzom őket a pácból.Oké, akkor most őszintén! Te szívesen mennél egy olyan helyre, ahol folyton lekurváznak?…

Amikor egy nő sír miattad
Érdekes, hogy a dolgok milyen észrevétlenül tudnak elromlani. Eleinte remekül megy minden, boldogságban, összetartásban, ám egy idő után mintha törvényszerű lenne az emberek életében, hogy természetesnek veszik a jólétet, a kényelmet, és emiatt elfelejtik a legfontosabbat: hálásnak kellene lenniük mindazért, amijük van.Ágival eleinte nem volt semmi baj a kapcsolatunkban. Elvoltunk. Megelégedett velem. Aztán szép lassan elfelejtette, hogy észrevegyen, amikor ott vagyok, netán örüljön nekem.Nem tudom, mi okozta nála a törést, de egyszer csak megváltozott a viszonya hozzám. Figyelni kezdte, mennyit vagyok nála. Meddig maradok. Mennyit adok magamból. Egyre nagyobb igényei lettek. Egyre többre és többre vágyott. Sóvárgott.Egy időben magammal vittem a haverjaimat is. Ám igencsak kellemetlen volt, amikor Ági sírva fakadt, és túldramatizálva a helyzetet, a kilátástalan élete miatt panaszkodott. Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor az egyik bőgőrohama közepette rám fogta, hogy miattam nem lehet gyereke! Na, nekem ekkor lett elegem az egészből. Rám hárította a felelősséget, miközben nem vette észre, hogy az ő hozzáállása változott meg. Már nem becsülte azt sem, amit tőlem kapott. Nem volt érte hálás. Akkor miért is adtam volna neki többet? Hisz’ tudod: “Ki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli.”

Amikor egy gyerek fél tőled
Szeretem a gyerekeket. Sajnos azonban a felnőttek rossznak állítanak be előttük. Minden baj forrásának titulálnak. Persze, hogy a kis krapekok félnek tőlem.Nagyon sok családot meglátogattam már, és gyakran odáig fajult a dolog, hogy a szülők miattam kezdtek el veszekedni. Ami a legszörnyűbb, hogy a gyerekük előtt. Aki csak nézett rémülten, és az a kép alakult ki a fejében, hogy én velejéig romlott vagyok, és ha megjelenek náluk, abból csak baj lesz és veszekedés. Sőt, olyanokat is mondtak már rólam, hogy aki szeret engem, az csak rossz ember lehet. És én nem értem, miért.Pedig én őszinte, segítő szándékkal látogatom a családokat. Nem elvenni akarok tőlük, könyörgöm! Éppen hogy adnék. Adnék magamból, amennyit csak lehet. Amit jó szívvel, örömmel fogadnának.Csakhogy a legtöbb helyen azt hangoztatják a kisgyerekek előtt, hogy engem nem szabad túlságosan megszeretni. Pedig igenis fontos vagyok, és közismert! Ám még az iskolákban is tabunak számít, hogy beszéljenek rólam. Nem illik.Csoda hát mindezek után, hogy a gyermek nem tud velem kialakítani egy egészséges, baráti kapcsolatot felnőtt korára? Csoda, ha ő is ezt adja majd tovább a saját gyerekeinek?Esélyem sincs, hogy megszeressenek. Mert nincs, aki megtanítaná nekik, hogyan kell engem szeretni.

Amikor egy család széthullik miattad
Egyre inkább kezdtem magam úgy érezni, mint egy nagyon távoli rokon. Mint valami undok nagybácsi, aki előtt vonakodva nyitnak ajtót, és nem szívesen tárják ki a szívüket sem. Paliék sem engednek már be a házukba. Pedig eleinte családtagként bántak velem, és megbecsültek. Jó barátok voltunk. Aztán jött a gyerek.Gréta a szülés után teljesen megváltozott. Azelőtt adott magára, mosolygós volt, gyakran nevetett. Még szinte most is hallom csilingelő kacaját. Örült az életnek, és örült nekem is. Aztán jött a gyerek, és ő kialvatlanul, lomposan, csapzottan, lebiggyedt szájjal mászkált a lakásban. Már nem örült nekem, de úgy vettem észre, hogy semmi másnak sem. Egyedül a kisbaba körül forogtak a gondolatai. Követelőző lett. Amikor náluk voltam, mást sem  hallottam, mint hogy “Pali! Pelenka kell, meg tápszer, meg majd vegyél hazafelé egy új cumisüveget, át kell alakítani a gyerekszobát is. Jaj, a kicsi már megint kinőtte a rugdalózót! Pali, nem érted, hogy muszáj meleget csinálni a lakásban, nehogy megfázzon szegény?” Meg ilyeneket. Nem is értem, Pali hogy bírta ezt hallgatni nap mint nap. Szegény alig győzte írni a listát, és beszerezni a holmikat. Ő is egyre feszültebb lett. Ő sem tudott már örülni nekem. Csak dolgozott látástól vakulásig. Mi hárman már nem voltunk olyan jó spanok, mint régen. Olyan lettem, mint egy távoli rokon, akitől annyira eltávolodtak, hogy már nem láttak szívesen. Amikor ott voltam, akkor is folyton csak szidtak. Hát leléptem.Nem tudom, mi lehet most velük. Talán ha megbecsülnek, segíthettem volna.

…és ahol szeretnek
Szerencsére azért vannak barátaim szép számmal. Olyanok, akik örülnek, ha látnak, és akkor is hálásak a látogatásomért, amikor csak rövid időre ugrok be hozzájuk, a barátaim nélkül.Az ilyen embereknél annyira jól érzem magam, hogy egyre szívesebben és egyre gyakrabban látogatom meg őket. És viszem a spanokat is. Hiszen jól bánnak velünk. Minden apró kis segítségünket megköszönik. Azt is, amit mások amúgy természetesnek vesznek.Szeretem a hálás embereket, akik elégedettek azzal, amijük van, és akik szívesen látnak otthonaikban. Ilyen helyekre örömmel megyek. Na de nézzenek oda, hiszen most jut csak eszembe, hogy még be sem mutatkoztam. Üdvözöllek, én vagyok a pénz.

Sávváltás

Október 13. szombat, délelőtt 11 óra 20 perc
– Hány halottunk van?
– Egy fiatal pár abban a szürke gépjárműben, és egy felismerhetetlenségig összeroncsolódott áldozat a kék színűben. Ott, a kamion alatt.
– Túlélők?
– Csak a kamionsofőr. Sokkos állapotban van.
– Mikor kérdezhetem ki?
– Nehéz megmondani. Nincsenek rajta sérülések, de az elméjével nagy baj lehet. Folyton azt hajtogatja, hogy a vén szivar meggyilkolta a házaspárt.
– Miféle vén szivar?
– Az, amelyik a kamion alá passzírozódott. Még várjuk az azonosítás eredményét.

Október 13. szombat, reggel 8 óra 42 perc
– Ákos, tudsz jönni egy kicsit?
– Igen apa!
– Édesanyáddal átugrunk a városba elintézni ezt-azt. Igyekszünk vissza, de addig te vagy a férfi a háznál. Rád bízhatjuk a húgodat?
– Persze apa, nem vagyok már gyerek! Most meg mit mosolyogsz?
– Tudom. Hiszen te egy kész tizenöt éves fiatalember vagy. De Ágika még csak hét éves. Figyelj rá, kérlek, amíg odavagyunk.
– Rendben apa, bízhatsz bennem. Azért cserébe kérek ám valamit!
– Ha-ha! Mi ez fiam, zsarolás? Ne aggódj, tudom, melyik a kedvenc söröd. Na, ne örülj ennyire, tudod, hogy csak alkoholmenteset kapsz!
– Ja, limonádét…
– Szólnál édesanyádnak, hogy indulunk?
– Ja. És vigyázzatok magatokra!
– Úgy lesz, fiam!

Október 13. szombat, délelőtt 10 óra 48 perc
– Úgy örülök, hogy Ágikának találtam pónilovas bögrét! Már hetek óta ezzel nyaggatott. Csak azt nem értem, miért vettél Ákosnak sört?
– Ugyan már, hiszen alkoholmentes. Különben megérdemli a jutalmat, amiért gyerekfelügyeletet vállalt, nem?
– Ó egek! Ez meg mi a jóistent csinál itt előttem?
– Hm?
– Nézd már! Ötvennel megy kilencven helyett! Nem zavarja, hogy már lakott területen kívül vagyunk?
– Nyugi szívem, majd a kanyar után leelőzöd.
– Akkor sem értem. Aki fél a sebességtől, az miért nem ül buszra?
– Hagyd már! Figyeled, hogy vezet? Teljesen rá van tapadva a kormányra. Úgy markolja, mintha az élete múlna rajta. Biztos nem lát jól.
– Az igen! Neked viszont jó szemed van. Én innen azt sem…
– Jézusom, ez átmegy a felezőn! Vigyáááázz!!!

Október 13. szombat, délelőtt 10 óra 47 perc
– Itt Táncoslábú Aszfaltbetyár! Ki van az éterben? Vétel!
– Szevasz, Táncoslábú! Itt meg Vidám Sörhas. Vétel.
– Rég hallottam azt a rekedtes hangodat. Merre csavarogtál?
– Megszületett a negyedik kölyköm. Kivettem néhány hét szabadságot, hogy az asszony ne dünnyögjön. Vétel.
– Akkor most bele kell taposnod a gázba, öreg haver. Nem lehet könnyű egy ekkora szaporulatot eltartani.
– Nekem mondod? Csak a havi pelenkaadagért több száz kilométert kell lenyomnom!
– Ó, hogy húzná bele az anyjába! Mér’ akar ez a sávomba jönni?! Úristen!…

Október 13. szombat, délután 14 óra 38 perc
– Mikor beszélhetek a sofőrrel, doktornő?
– Akár most is bemehet hozzá, de nem hiszem, hogy sokkal többet mondana magának, mint nekem.
– Azért mégis megpróbálnám kikérdezni. És köszönöm.
– Nyomozó úr! Öt percet engedélyezek.
…
– Üdvözlöm, Varga nyomozó vagyok. Feltehetek néhány kérdést a balesettel kapcsolatban?
– Kérdezzen.
– Lehetett valami oka a sofőrnek, hogy átment az ön sávjába?
– Az égvilágon semmi. Tiszta volt a terep.
– A másik személyautó sofőrje betartotta a követési távolságot?
– Abszolút. Ő teljesen vétlen volt.
– Ön szerint elkerülhető lett volna a baleset?
– Teljes mértékben.
– Kifejtené?
– Nézze, nyomozó! A fülkémből tisztán láttam a sofőrt. Egy százéves múmia volt! Ráfeküdt a kormányra, úgy szorította, úgy tapadt rá, mintha előrehajolva jobban látott volna. Aztán egyszer csak, minden ok nélkül átjött a sávomba, érti? Pont elém! Hirtelen a fékre tapostam, és ösztönösen balra rántottam a kormányt. De már nem tudtam elkerülni az ütközést.
– Értem. Folytassa, kérem.
– Tudja, ezzel azt értem el, hogy a házaspár útjába kerültem. Talán ha nem rántom el a kormányt…
– Ne eméssze magát, nem magán múlt.
– Nem, nem rajtam múlt. Hanem tudja kin? Az orvoson, aki engedélyezte annak a közveszélyes múmiának a jogsija megújítását! Elkerülhető lett volna a baleset!! Csak kapnám el azt az orvost, aki ezt csinálta! Megrángatnám azt a fehérköpenyes grabancát!
– Ne izgassa fel magát, kérem! Uram! Rosszul van? Nővér! Jöjjön gyorsan! A beteg elvesztette az eszméletét!

Október 13. szombat, délután 15 óra 13 perc
– Még itt van, nyomozó úr?
– Tudni akartam, mi van a sofőrrel.
– Meghalt.
– De hiszen, …egy órája sincs, hogy beszéltem vele.
– Tudom, sokkoló a hír. Életerős volt, alig több negyven évesnél. Semmi kórelőzmény.
– Mi lehetett a halál oka, doktornő?
– Nehéz megmondani. Talán a stressz, a tehetetlen düh. Vagy a bűntudat.
– Vagy mindhárom.
– Igen. Mi mindent megtettünk, de…
– Volt családja?
– A felesége. És két kicsi gyerek.

Október 11. csütörtök, reggel 9 óra 14 perc
– Foglaljon helyet! Milyen ügyben jött?
– Itten van a papiros a doktor úr pecsétjével, hogy megújítsák a jogosítványomat.
– Alkalmasnak találta önt?
– Hát persze, kisasszony! Mit csudálkozik ezen? Nem vagyok én egy eldobnivaló öregember!
– Nem úgy értettem, bocsásson meg! No lássuk! Előbb beviszem a gépbe az adatokat.
– Csak nyugodtan, kisasszonyka, nem sietek én sehová sem.
– Néhány iratot alá kell írnia. Itt, …és itt legyen szíves. Ez a példány pedig az öné. Ez lesz az ideiglenes jogosítványa, amíg ki nem postázzuk az eredetit.
– De vezethetek vele, ugyi? Tudja, az asszony mán nagyon vágyik a fiunkho’, de rokkant, oszt nekem kell vinnem a kocsival.
– Persze, ez a papír egyenértékű a jogosítványával. Legyen az iratai között, ha vezet!
– Úgy lesz, kisasszony. A viszon’látásra!

Október 13. szombat, reggel 9 óra 02 perc
– Elmentem bevásárolni, asszony! Mit hozzak neked?
– Várjál öreg! Tán nem a kocsival mégy? Hisz’ folyton kótyagos vagy! Még baj lesz.
– Ne károgjál mán! Jövök meg megyek. Oszt úgyis lassan vezetek, mi baj lenne? Ej, most meg mit pityeregsz?
– Régebben is megvolt a kocsink, mégse vittél el egyszer sem a kisfiunkhoz. Most sem akarsz. A boltba bezzeg el tudsz menni!
– Nem hiányzunk mi mán annak a kölyöknek! Hagyjad mán abba a bőgést, asszony! Ehh, én mentem.

Október 11. csütörtök, reggel 8 óra 13 perc
– Kérem a következőt! Á, Pista bátyám! Hogyhogy ilyen korán? Jöjjön be!
– Doktor úr, segítsen rajtam! Meg kéne újít’ni a jogosítványt, oszt mán csak a maga pecsétje hibádzik.
– Ejnye, hát minek az magának? Nyolcvan éves elmúlt, járhat ingyen tömegközlekedéssel.
– Drága doktor úr, nem magam miatt, hanem az asszonyér’. Nem tud az mán mozogni, de minden nap siránkoz’, hogy kimenne a fiunkho’ a temetőbe. Megígérem magának, hogy ki se teszem a lábam a falubúl.
– No jól van, Pista bátyám. Aztán tényleg ne közlekedjen forgalmas utakon! Tudja, hogy a gyógyszerek, amiket szed, mennyire tompítják a reflexeit!
– Áldja meg az Isten, doktor úr!
– Nem áldás kell nekem, Pista bátyám! Százezer forint lesz.